szerző: TompiKing Diamond, Griffin, Thunderbolt 2006. május 16., Petőfi Csarnok
Abigail és más kedélyes rémtörténetek
(Bosszú, okkultizmus, gyilkosságok és mágia három felvonásban)
Írta: King Diamond, rendezte: King Diamond, főbb szerepekben: King Diamond, dramaturg: King Diamond. Zene: King Diamond, Andy LaRocque, Mike Wead, Hal Patino, Matt Thompson, Lívia Zita.
Elnézést kérek, de a május 14-i King Diamond koncert színdarabnak sem volt éppen utolsó, így jobb híján e bevezetővel vagyok kénytelen ezt jelezni, hiszen magazinunknak nincsen külön színházi előadásokról szóló recenziók számára fenntartott rubrikája, ezért aztán kénytelen a koncertek között megjelenni ez az írás. Igaz, tulajdonképpen jól is van ez, e némiképp kényszerű eljárást igazolja a tény, hogy ez a remekbeszabott, a hagyományostól jócskán eltérő misztériumjáték azért mégiscsak egy koncert ürügyén jött létre.
A taposókorlát környéke azonban nem vált rögtön este hét órakor zsöllyévé, ahogy a keverőpult mögötti emelvény sem alakult még át páhollyá a nevezett időpontban. Ekkor ugyanis még csak a norvég Thunderbolt lépett a világot jelentőkre. Adtak is mindjárt egy koncertet, és eszébe jutatták az embernek, hogy az Iron Maiden egy jó zenekar. Drasztikusabban ezt úgy fogalmaznám meg, hogy amit elővezettek, az egy nagy rakás hagyományőrzés volt, semmi más. Voltak pózok, meg galoppozás, ikerszólók több körben, power líra öngyújtólengetés nélkül, komikusan szögletes dobolás. Konferansznak volt a jó öreg közönséghejjegtetés, meg voltak szónoklatok, amelyekből kiderült, hogy amíg a föld kerek, addig metál az ész.
Hosszúnak tetsző kis idő elteltével jött a Griffin és maga után hagyott egy talán még nagyobb rakás hagyományőrzést. A zenét és úgy en bloc az egész produkciót (vagy mit) jellemezhetném akár a számítógépen található Másolás/Beillesztés funkciók segítségével is, lábjegyzetként pedig kiegészíthetném azzal, hogy míg a Thunderbolt mikrofonfelelőse néha egészen ügyesen utánozta Bruce Dickinsont, addig Griffin-béli kollégájának erre semmi esélye se volt, dobosuk viszont több (értsd: egy kevés) érzéssel kezelte hangszerét. Száz szónak is egy a vége, de az legalább legyen diplomatikus: inkább ne gondoljunk most bele, hogy annak idején kik léptek fel a Mercyful Fate és King Diamond előtt
Pláne akkor, ha ez egy megvalósult és átélt King Diamond koncert, akarom mondani, előadás kapcsán kerül szóba. Tulajdonképpen nevezhetném szeánsznak is dolgot, hiszen az Abigail lemezek borítóit idéző temetőkerítést szertartásosan lassú mozgású csuklyás figurák építették fel, de szigorúan csak azután, hogy egy koporsót cipelve bevánszorogtak a színpadra a Funeral soknál is többet sejtető hangjaira. Ha ez valakinek nem lett volna elég, hát volt ott neki egy rémséges, vizet ugyan nem köpő vízköpő, valamint egy kripta is rendelkezésére állt a megidézendők megidézéséhez.
Az így teremtett hangulat azonban mégsem volt vészesen komolykodó, de egy pillanatra sem csapódott át bugyuta varietébe sem, úgyhogy a szeánsz szó használata helyett maradjunk csak annyiban, hogy az albumok saját atmoszférája tökéletesen megteremtetett, ami viszont azokon túl lehetne, vagy van, azt rábízták a hallgatóra. Így aki akart, az végignézett egy horrorfilmmel kevert moralitást, a többiek meg végigvilláztak, üvöltöttek, és léggitároztak egy legalább ugyanolyan jó metalkoncertet. És ez így is van rendjén, dőreség is lenne mást, vagy többet elvárni egy olyan bandától, amelyik közel negyven állomást érint turnéja során.
Így is tökéletesen tisztában volt mindenki azzal, hogy 1777 hetedik hó hetedikét írjuk, még ha csak pár perc erejéig is, és aztán az A Mansion In Darkness, a Family Ghost, a Black Horseman alatt elővezetett pantomim idején is volt alkalma a közönségnek, hogy felépítse Abigail karakterrajzát, amelyet aztán el is mélyíthetett a Spare This Life és a Mansion In Sorrow alatt. A Sorry Dearrel meg el is búcsúzhatott tőle. Átmenetnek jött az est első, nagyon is idevaló kakukktojása, a Come To The Sabbath a Mercyful Fate-től, némi szellemidézéssel és műlánggal spékelve, majd az Eye of The Witch és egy meglehetősen semmitmondó dobszóló. A kronológiát némiképp felborította a Sleepless Nights, amely ugye elvileg folytatása a Welcome Home/Invisible Guests kettős által reprezentált Them sztorinak, amelyet a jól megkocsikáztatott, majd még jobban fenékbebillentett nagyi tett teljessé. A kettő között pedig bábszínházba tett látogatást a nagyérdemű, ugyanis előkerült a Puppet Master története is, köszönhetően a Blood To Walknak, a So Sadnek, és a Living Deadnek. Mindehhez jött még egy Halloween és második, talán még jobban ideillő kakukktojásként, és végszóként az Evil.
A sok kis szinopszis tehát egy jólesően borzongató művé állt össze, amelyben azért mégiscsak a zene és a zenészek játszották a főszerepet. A cilinderes, frakkos frontúriember a háttérben meghúzódó feleségével és egynéhány effektjével együtt persze ezúttal is leénekelte a csillagokat az égből, néha egészen mélyre, vagy a pokolba, ha úgy tetszik. Tőle ugye ez a minimum, másoknak ez maximumként se szokott összejönni. A négy városból szalajtott valóban válogatott zenészgárda pedig gondoskodott a dinamikus és energikus tálalású heavy metalról, amely Andy LaRocque és Mike Wead mikro-szimfóniának beillő szólóitól, a Hal Patino fedőnevű bőgős és Matt Thompson dobos teljesítménye révén a heavy metaltól nagyon messzire, valahova a nagybetűs zene környékére helyezte ezt a muzsikát. Amit nevezhetünk egészen nyugodtan akár heavy metalnak is.
Mindezt persze olyan ováció kísérte, amelyből arra lehetett következtetni, hogy vélhetően sokan szeretnének újra 1777 hetedik hó hetedikét írni, ami egyelőre csak egy újabb King Diamond koncerttel valósulhat meg. Addigra talán már lesz külön színházi előadásokról szóló recenziók számára fenntartott rubrikája is magazinunknak.
15:10
