szerző: morzsaA hang közepe összművészeti találkozó a gyártelepi színházban 2006. május 12. pénteken 19-22.30-ig, Budapest - L1 Táncművek (IX., Soroksári út 164. XVIII. számú épület.)
Fürödj a hang közepében úgy, mint egy zúgó vízesés örök hangjában. SIVA
Program:
1. Berger Gyula és Barátai Táncszínház: A hang közepe
2. Válogatás Maya Deren (1917-1961) experimentális- és táncfilmjeiből
- Meshes of the Afternoon /A délután szövevénye Fekete-fehér USA némafilm, 1943-1959, 14 perc Rendezte: Maya Deren, Szereplők: Maya Deren, Alexander Hammid Zene: Teiji Ito.
- Meditation on Violence / Meditáció az erőszakról Fekete-fehér USA némafilm, 1948, 12 perc Rendezte: Maya Deren Szereplő és társkoreográfus: Chao Li Chi Zene: Maya Deren összeállítása.
- Ritual in Transfigured Time / Rituálé a megváltozott időben Fekete-fehér USA némafilm, 1945-1946, 15 perc Rendezte: Maya Deren Szereplők: Rita Christiani, Maya Deren, Anas Nin, Frank Westbrook, Gore VidalI.
A DVD-vetítést bevezeti: Sőrés Zsolt
3. Sőrés Zsolt Koroknai Zsolt: Lektrónia Koncert és (videó)installáció
Jegyvásárlás a helyszínen pénztárcához mérten: 0-1.000 Ft-ig!
1. Berger Gyula és Barátai Táncszínház: A hang közepe
A hangok mindig jelen vannak. Lehetsz a piactéren vagy egy kunyhóban a Himaláján: a hangok mindenütt ott vannak. Ülj csöndben, és ahol ott a hang, ott valami igazán különleges is veled van. Bármikor, ha ott vannak a hangok, te vagy a középpont. Mindenfelől, a szélrózsa minden irányából jönnek hozzád mindenféle hangok.
Ha érezni tudsz egy középpontot, ahol minden hang hallható, akkor a tudatosságod egyszeriben áttevődik oda. Az egyik pillanatban még hallod a hangoktól zsibongó egész mindenséget, a másikban pedig a tudatosságod hirtelen befelé fordul, és te a hangtalanságot, az élet néma középpontját fogod hallani.
Ha ezt egyszer hallottad, akkor többé egyetlen hang sem zavarhat meg. Feléd tart ugyan, de sohasem ér el. Feléd tart, egyre csak közeledik, de sohasem jut el hozzád. Lesz egy pont, ahová egyetlen hang se lép be. És ez a pont te magad leszel.
Osho: Meditáció; az első és utolsó lépés a szabadság felé
A Berger Gyula és Barátai Táncszínház új darabja belső tájaink világába kalauzol.
A hangokból és mozdulatokból, időből és csendből születő figyelem kézen fogva vezet az áttetsző jelenvalóságba. Durva és finom összesimul, fény és sötétség váltakozik, éles és tompa kiegyenlítődik.
A kompozíció forrása a testből előtörő gyönyörű mozdulat volt, amelyet a koreográfus igyekezett a végsőkig letisztítani, és minden feleslegtől megszabadítani. A tánc és a zene egyszerű, mégis radikális megközelítését láthatják, hallhatják a nézők. A táncosok hosszú, piros rudakkal táncolnak, amelyek összekapcsolják, ill. elválasztják őket egymástól, és a teret is változatosan alakítják. Metszéspontok bonyolult hálózata jön létre, mindenki saját történetének főszereplője, egyszersmind társa jelenetének mellékszereplője. A jelenetek úgy követik egymást, ahogy egy naplóban a személyes bejegyzések, intim vallomások. A kitárulkozó megmutatkozások központi témája a szabadság, pontosabban az a szükségletünk, hogy folyamatosan definiáljuk saját határainkat és meghatározzuk mozgásterünket. A rudak azokat a mindenkori kereteket jelképezik, amelyekben értelmezni tudjuk életünket. A történet mindig ugyanaz. Néha falakat építünk magunk és egymás köré, néha pedig lebontjuk őket. Olykor, villanásnyi időre, rátalálunk egymásban az egy közös középpont varázslatára.
Sőrés Zsolt emberi hangok, digitális vírusok hangjai, civilizációs zajok és zenei zörejek hangmintái felhasználásával komponált zenéje transzcendens dimenziókat nyit meg.
A Bodnár Enikő által tervezett, a táncosok testét itt-ott játékosan felfedő kosztümök kiválóan harmonizálnak a többi látványelemmel.
Berger Gyula
Megjegyzések A hang közepe című darab zenéjéhez
Nem véletlenül írja Osho, hogy A [hang] középpont[já]ban tökéletes a csönd: ezért hallhatod a feléd tartó hangokat, amelyek körülvesznek, átitatnak, mivel ezen hangok és hangzások mind intenzívebben áramló folyamának, szaggatott lüktetésének, mágikus kollázsának mélyén valóságosan akusztikus zenei és nem zenei események állnak. Mindaz, ami térben és időben körülvesz bennünket, kitölt minket és azonosul velünk a kultúrák kollektív, civilizációs zaja és az ember intim, személyes, belső zörejei, nyelve, hangja, a valóság hullámfenoménjei. A komponista mikrofonja felveszi ezek kisebb-nagyobb méretű töredékeit, mintákat vesz róluk, összegyűjti tehát őket, hogy aztán sampler segítségével megváltoztassa fizikai jellemzőiket, átalakítsa struktúrájukat, és ha kell, tovább sokszorozza és variálja őket. A realitás ezen hanglenyomatai újra és újra felhasználhatóak, újraszerkeszthetőek, hogy aztán akár számítógépes vírusokkal tovább rongálva ismét zenévé álljanak össze; olyan zenévé, amelynek mozgásában és generálódásában a szövet és a dinamika sokkal fontosabb, mint a hagyományos összhangzattan által előírt kompozíciós összhangrend és abban akár csak egyetlen hangnak is a szerepe vagy a karaktere. A zeneszerzőnek újra kell rendeznie a lenyomatokat, hogy a dekódolt szavak folyamából, az értelmezésekkel és cselekedetekkel ellátott, tisztátalan szavak áradatából tiszta, érzékeny hangok áttetsző rendje jöjjön újra létre, amely bár összetákolt, ragasztott, át- és újravágott mégis, és csak is önmaga.
Éppen ezért egy sajátos, jórészt a hármas szám különböző jelentésein alapuló módszer segítségével használtam fel és alakítottam vissza emberzenévé Otomo Yoshihide japán hangzásművész 77 vírusos hangmintát tartalmazó; még az előző évezred utolsó éveiből származó gyűjteményéről, a The Night Before the Death of the Sampling Virus címűről jó néhány lemezjátszó-, film-, filmzene-, TV- és videoszalag-hangroncsot. Ezzel az ő komponálási útját (is) vázlatosan lemásoló módszerrel kívántam tisztelegni John Cage, a hangszobrászat nagymestere és a modern tánc egyik legnagyobb alakja, Merce Cunningham alkotótársa előtt. Elég sok darabját felhasználtam továbbá a Zan Hoffman amerikai művésszel való hangminta-cserén alapuló közös alkotás számára egy egyszerű hullámvevő antennahangszerrel, fotocellás thereminnel, és egyéb analóg eszközökkel, kontaktmikrofonokkal felvett, 15 darab egyperces hangmintát tartalmazó gyűjteményemnek is rajtahagyva ezzel a művön a szerző klasszikus értelemben vett kézjegyét, hiszen az európai hierarchizáló értelem számára teljesen idegen a nem-autorizált művészeti megnyilatkozások elgondolása. Minden erőfeszítés, amelyet ezeknek a módszereknek a segítségével tettem, talán azért történt, hogy feltárulhasson majd újra a hang által reprezentálódó világ megalapozottnak tűnő létezése, a hang közepe: a csend és ugyanúgy az ennek elérését kívánó minden mozdulat és tánc, a res musica és a res corporalis törékeny, szinte csak pillanatnyi és leheletnyi együvé tartozása.
Sőrés Zsolt (Budapest, 2005. október 31.)
2. Válogatás Maya Deren (1917-1961) experimentális- és táncfilmjeiből
Az ukrán származású rendezőnő 1917-ben született, eredeti neve Eleonora Derenkovszkij. A család Lengyelországon keresztül illegálisan emigrált Amerikába, ahol a szülők házassága igen korán megromlott, majd végleg felbomlott. Derent erősen megviselte szülei válása, s egyáltalán, az otthontalanság és gyökértelenség, illetve az ebből adódó identitás-problémái alapvetően meghatározták egész életét, személyiségét és magatartását.
Hosszú ideig mélyen baloldali volt, aktívan politizált. Első férje is az Amerikai Szocialista Párt egyik vezető politikusaként dolgozott. A politikából az első otthon, amit megtalálni vélt azonban kiábrándult, amikor az elnökválasztáson megalázó vereséget szenvedtek. A csalódás után fordult komolyan a művészet felé. Kapcsolatba került a táncművészettel, ami az 1940-es évek Amerikájának egyik meghatározó jelentőségű műfaja, s ami addigra komoly mozgalommá fejlődött. Deren korábban írt is, lírát és prózát egyaránt, de minduntalan feszélyezte a tudat, hogy nem anyanyelvén, tehát nem ösztönös biztonsággal nyilvánul meg. A táncban talált rá arra a nyelvre, amely univerzális jellegéből adódóan túllépi mindenfajta verbális megnyilatkozás korlátait, s amely utat nyit számára a film felé. Ebben az időben erősödött meg az avantgárd filmezésen belül az a törekvés is, amely a filmművészetet a társművészetek szintjére kívánta emelni, úgy, hogy azok bevett fogásait adaptálja a filmre. Erre elsősorban a koreográfia tűnt alkalmasnak, hiszen a tánc nyelve számtalan azonosságot mutat a film nyelvével: egy térben és időben lejátszódó vizuális jellegű folyamatot szabályoz, melynek van eleje és van vége, de nem feltétlenül lineáris, tehát lehetőséget teremt a különböző tér-idő dimenziókban való elágazásokra. Ezen túl pedig a tánc a filmhez hasonlóan szintén sűrített kifejezési forma, az ember szeme előtt zajló folyamat, melynek lényege azonban az absztrakció, illetve az absztrakciós képesség mozgósítása.
A koreográfiai elemeket felhasználó filmes mozgalom létrejöttében komoly szerepet játszottak Maya Deren filmjei (A Study in Choreography for Camera / Filmkoreográfiai tanulmány; Meditation on Violence / Meditáció az erőszakról stb.). Első filmje, az 1943-ban készült Meshes of the afternoon / A délután szövevénye pályájának meghatározó állomása, egyúttal a filmtörténet egyik jelentős fordulópontja is: innen (is) számítják az avantgárd filmezés modern szakaszát. A filmet második férje, Alexander Sacha Hammid fényképezte, aki azt vallotta és erre ösztönözte Mayát is , hogy a kifejezés lényege a személyes megnyilvánulás: annak kifejezése, ami csak általad létezik. Ennek megvalósításához különösen alkalmasak a munka során elkövetett hibák, melyek épp a normától, a sémáktól való eltérés mikéntjét s ezáltal a rendező személyiségét, gondolkodásmódját tárják föl. (Ez a gondolat azóta is mindenfajta avantgárd filmezés egyik sarkköve.) Deren korai filmjeiben abszolút módon jelenik meg Hammid tézise. Nála a tér fiktív tér: az ő sajátos tere, az idő fiktív idő: az ő saját ideje, s az okság szintén: saját oksági rendszere. Deren elszakította a filmet a realitástól, s azt saját valósága tehát önkényes, ám önmagában koherens, belső logika alapján építette fel. Ebben az értelemben tehát nem a látvány fontos, hanem a látvány megragadásának módja, nem a realitás, hanem a belőle fölépülő spirituális realitás. Ugyanakkor a képek szimbolikus jellege, illetve a konkrét tárgyi szimbólumok már önmagukban is jelentést hordoznak, s ennyiben a látvány maga is a filmek meghatározó jelentésszervező elemévé válik.
Deren filmjei a valóságon belül tárják fel a valóságfelettit. Alapvetően kapcsolódnak tehát a szürrealizmushoz, ami a kor egyik meghatározó stílusirányzata, illetve művészeti mozgalma. S bár Maya Deren nem vett részt a mozgalomban, filmjeiben mégis elkerülhetetlenül megjelenik a szürrealizmus jellemző tematikája, alapvető motívumai. Deren filmjei azért kapcsolódnak lényegileg a szürrealizmushoz, mivel a képek dinamikája bármely más művészetnél inkább megközelíti az álmok különleges folyamát, s úgy tűnik, a film formanyelve a legalkalmasabb az álom és valóság művészi keverésére. Deren pedig épp ezzel operál: A Meshes of the afternoon / A délután szövevénye, az At Land / Szárazföldön és a Ritual in Transfigured Time / Rituálé a megváltozott időben az álom absztrakt szerkezetét követve asszociatív módon kapcsolja egymáshoz az egyes képeket, jeleneteket, az időket és a tereket. A Meshes of the afternoon / A délután szövevényében minduntalan álom és valóság között bolyongunk, egy meghasadt tudat szövevényes útjain: a film a tudattalan feltárulásának folyamata. A szürrealizmus egyik legfőbb törekvése épp a tudattalan feltárása, melyben nagy jelentőséget tulajdonítanak a nemi ösztönnek. Klasszikus példája ennek Buńuel Un Chien Andalou / Az andalúziai kutya című filmje, melyet Deren korai filmjei előzményének is tekinthetünk. Hiszen Deren épp azzal a problémával szembesül, mely tulajdonképpen Un Chien Andalou / Az andalúziai kutya óta a költői film alapvető problémája, vagyis hogy lehet-e hagyományos értelemben vett történetet mesélni. Válaszuk ugyanaz: a költői film. Epika helyett líra, külső történések helyett belső folyamatok képre fogalmazása: vizuális líra. S Maya Deren tudta ezt: filmköltészet, amit csinált.
Zakál Edit szövege alapján
3. Sőrés Zsolt Koroknai Zsolt: Lektrónia Koncert és (videó)installáció
A Lektrónia kiállításperformansz-sorozat melyben élő zenei és egyidejű képzőművészeti alkotást hoztunk létre kísérleti és előre felépített vizuális- és zenei installált térrel 2005 novemberében kezdődött. Együttműködésünk azonban még az 1999-ben az Ódudai Társaskör Galériában megvalósított Belső történések című, Nagy Csaba képzőművésszel közösen megvalósított, installáció-akcióval indult, ahol a kamerával installált kiállítást és a pincegaléria belső rezonanciáját probálták új vizuális fogalomban egyesíteni. Ez a sajátos, un-plug-d lektronikus zenei hangzás és a digitalizált-pixel-izoláció az előadótér olyan jellegű letapogatása, ahol az analóg és a digitális nyelvezet spektrumát, formavilágát tárjuk fel a képzőművészet és a társművészetek (zene, mozgás) segítségével. A Lektrónia egyrészt visszanyúl John Cage kibővített szonorizmus-, indeterminizmus- és véletlen-poétikájához úgy, hogy a véletlen, a koncept, az apropriáció, az environment (ambient), a banalitás és a játék princípiumait megőrzi, valamint mindehhez hozzáteszi az idézést, a kollázsolást és a samplingelést (hangmintavételezést). Ugyancsak ebben a szellemben a Lektrónia a zenét már nemcsak szemantikus, de ontológiai eleve-elrendeltsége, a szerző szimpátiája és antipátiája alól is felszabadítottnak tekinti.
A Lektrónia során az alkotói ambíciót a média szonorisztikus és temporális adottságaira kívánjuk fordítani, hogy olyan l-kimista laboratóriumi munkát végezhessünk, ahol a megszülető alkotás-szövetek (zene, mozgás, kép) létrejöttében nem csupán az installáció építészeti jellege áll fel, hanem a rituális-archetipikus helyzetek, szimbólumok-jelek komplex, egyaránt az esztétikán kívüli és belüli vizsgálata is megtörténik, a jean-françois lyotard-i gondolat jegyében: Az elektronikai és az informatikai alapú új technológiákat emlékezőtehetségünk anyagi kiterjesztéseként kell felfognunk, mivel fel kell ismernünk a szimbolikus beszéd, mint valamennyi információ szuverén kondenzátorának feladatát. Ezek az új technológiák a maguk módján bebizonyítják, hogy az anyag és a lélek között, legalábbis ha reaktív, azaz performatív funkciókról van szó, nincs egyáltalán szakadás. Agykérgek, vagy legalábbis az agykéreg részei, ami a fizikai és nem-biológiai jellegű kollektív lét tulajdonságával rendelkezik. (Éppen ezért is) A Lektrónia természete szerint közeg, amelyben a fizikai állapot, mint axióma, megkérdőjeleződik: vektoriális térképzete ellentétes társítási önképével, egy kísérleti állapot, mely műként jelenik meg és a kiállítótérben műalkotássá válik. A Lektrónia / 2 kártyái a tarot szerint: a 2. számú Főpapnő és a 18. számú Hold.
Performaszok: Lektrónia /1 : 2005. november 4., KAS Galéria, Bp. Lektronia /2 : 2006. május 12., L1 Táncművek Színházterem, Lektronia /3: 2006. július 1., LuMú / Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum (a Pink House projekt keretében).
17:55
