lemezajánló [nagylemez] 2006. május 11. csütörtök 17:33
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásQueensryche: Operation: Mindcrime II Rhino / Warner
Az Álomgyárra meredő tekintettel szocializálódott tömegek korában az ún. Gondolkodó Emberek természetes gyanúval viseltetnek minden kultúrtermék iránt, aminek a címében egy szám jelzi szemtelenül, hogy az valaminek a folytatása. Fenntartásaik egyáltalán nem ok nélküliek. Az esetek túlnyomó többségében ugyanis nem kell sokat szimatolnia a Gondolkodó Orrnak az ilyen-olyan folytatások környékén, hogy pénzszagot kapjon, és a Gondolkodó Szemnek sem kell sokáig nézelődnie, hogy észrevegye: csak egy újabb bőrt húztak le a rókáról. Mit ad Isten, most (az egykoron) a Gondolkodó Emberek metalzenekarának nevezett Queensryche is előhozakodott a maga folytatásával: a banda megcsinálta az Operation: Mindcrime II-t. Vajon mit szólnak majd ehhez a Gondolkodó Emberek?
Az 1988-as keltezésű első részt köztudomásúlag nem lehet anélkül emlegetni, hogy el ne mondanánk, mekkora böszmeteg mérföldkőnek is számít a metal műfaj történetében a nagy ívű, újító zeneiségének és slágeres dallamainak, meg a Reagan-éra Amerikájának éles kritikáját nyújtó történetének köszönhetően. Így is van ez rendjén, mert az a konceptalbum tényleg egy klasszikus. Ez a konceptalbum meg nem lesz az, minden nagy ívű zeneiségével, slágeres dallamával, és a régi sztorit folytató, a (W.) Bush-éra éles kritikáját nyújtó történetével sem. Pedig nincs itt hiány nagy durranásokból. Geoff Tate hangja továbbra is óriási, Sister Mary szerepében visszatért a hasonlóan erős torokkal rendelkező Pamela Moore is, sőt, ezúttal már Dr. X-et is külön szereplő alakítja, méghozzá nem kisebb énekes-legenda, mint Ronnie James Dio. A trió dallamai között jó pár emlékezetes akad, kőkemény szövegköpködéstől az egymásra mosott sustorgáson meg a hörgésen (!) át az érzelmekben valóban gazdag dallamokig mindent elővezetnek. Az első hallgatásoknál egyenesen annyira elnyomják a hangszeresek munkáját, hogy az ember szinte megfeledkezik róla, mi is történik a háttérben. Pedig zajlanak ott is kellemes dolgok: mindenütt ízléses orkesztrális aláfestések köszönnek ránk, egymást érik a jó riffek és szólók. Változatosak is a nóták: az Im American kapkodós, felrázó (de azért nem felkavaró) nyitánya után a One Foot in Hell már jóval melodikusabban folytatja a sztorit, aztán a Hostage-ben a sokszínű bőgőjáték hívja fel magára a figyelmet. Itt-ott (például a Murderer?-ben) kimondottan neológ a gitármunka, a Speed of Light témája meg már 1975-ben is zseniális volt, amikor Jimmy Page pengette Kashmir címmel. És így tovább, és így tovább, és akkor még nem is beszéltünk az előző részre visszautaló témákról, meg a történetet színesítő hangjátékokról. Progresszívnek mindezt 2006-ban mondjuk már nehezen lehetne nevezni (az első rész 1988-ban ugyebár maga volt a megtestesült progresszivitás), mert fejlődés, újítás itt nincs, csak sok minden történik, de az azért tény, hogy a dalok néhány hallgatás után bontakoznak csak ki, akkor viszont már izgalmasak és tetszetősek. Tudjuk jól: rengeteg óriási lemeznél van ez ugyanígy azonban azokkal szemben ebben az albumban semmi sincs, ami arra kényszerítené az embert, hogy újra meg újra nekifeküdjön, hallgassa, tanulja. Talán főleg azért, mert nincsenek rajta Revolution Calling-szintű himnuszok meg Suite Sister Mary-típusú komplett zenés drámák, csak nagyon jól felépített, hangulatos és változatos dalok. És nagyjából hasonló a helyzet az előző résznél jóval egyszerűbb történettel is (röviden: a börtönből kiszabaduló, valóság és illúziók határmezsgyéjén egyensúlyozó, önmagát marcangoló Nikki bosszúszomjasan elindul felkeresni Dr. X-et, aki odajutatta) izgalmas a dolog, de elhűlni azért elég nehéz tőle.
Épp ezért nem lesz klasszikus ebből a lemezből: hiányzik belőle az az átütő erő, ami az első részben megvolt, és azzal szemben újdonságereje sincs. Pedig ha a zenekar felvállalta, hogy elkészíti a második részt, akkor mi nyugodtan elvárhattuk attól, hogy minden szempontból felnőjön az elődjéhez, amivel korántsem csak egy izgalmas fiktív történet kezdődött el. Ez azonban nem következett be. Ha az előző rész egy tökéletes opera volt, akkor ez egy tökéletes musical a kettő közti különbséget nyilván nem kell ecsetelni. Remek album ez, de ennyi még ahhoz sem lesz elég, hogy az utóbbi évek lazább, egyszerűbb (egyébként a maguk nemében ugyancsak jónak számító) lemezei miatt elpártolt rajongók mindegyikét visszaédesgesse a Queensryche oldalára. Ez csak egy jól sikerült folytatás, de semminek sem a kezdete.
1. Freiheit Ouverture 2. Convict 3. I´m American 4. One Foot in Hell 5. Hostage 6. Hands 7. Speed of Light 8. Signs Say Go 9. Re-Arrange You 10. Chase 11. Murderer? 12. Circles 13. If I Could Change It All 14. An Intentional Confrontation 15. Junkie´s Blues 16. Fear City Slide 17. All the Promises
17:33
