Fáradt szemeim előtt ugrándoznak a mondat betűi, ezért kinézek az ablakon, figyelem az egymásba mosódó talpfákat a szomszédos vágányon, az út menti póznák rohanását és fülelem vonat kerekének monoton kattogását. Távolabbra hiába nézek, már sötét van, csak nagyritkán látszik egy-egy város messzi fénye. Ölemben fekszik a kinyitott könyv, bennem pedig egyre világosabbá válik a többszálon futó történet. Az elején nem igazán értettem ki kicsoda, merre és miért, de most az utolsó oldalak tájékán összeilleszkedtek az apró foszlányok, monológok, félmondatok. A történet lényege nem más, mint hogy egy férfi (mindegy mikor és hol) saját életét teszi tönkre egy tréfának szánt képeslappal. Elveszíti mindenét, ami fontos volt számára, kemény büntetést kap könnyelmű mondataiért. Ő persze igazságtalannak érzi ezt, és bosszúvágytól hajtva teszi tönkre számos másik ember életét is, ugyanakkor rádöbben, hogy képeslapja miatt láncreakció szerűen olyan emberek is porba hullottak, akik valaha fontosak voltak számára. Az ablakra lehelek, pulóverem ujjával elmázgálom a párát és eltöprengek, vajon én feladtam-e már a saját képeslapom? Vagy esetleg valamelyik ismerősöm megtette már? Esetleg a vonatról leszállva vár majd a bosszútól lihegő, régi életétől megfosztott képeslap-küldő? Az elszúrt életek úgy fonódnak össze szemem előtt, mint a talpfák egymásutánisága, szinte egyetlennek látva az összest, vagy miként két kezem ujjai kapaszkodnak kétségbeesetten egymásba a nyitott könyvön.
10:44
