beszámoló [koncert]  2006. április 28. péntek   11:48

nincsen hozzászólás

  Az idén tizenegy éves Snakeheart akkor kezdett, amikor abba kellett volna hagynia: negyed kilenckor. A szívtipró magyar Bon Jovi rajongóitól hangos koncertteremben nyomta el amúgy rendesen, pörgősen háromnegyed órás műsorát, amibe a régi nóták mellett a nemrég megjelent új lemez, a Semmi sem múlik el dalai is bekerültek. A Nézz rám után jött a Maradnék, a Legyen Veled, a Mondd Uram, az Éretlen csalás, az Én életem, az Ott leszek és a Semmi sem múlik el. Ennyi.
  
  Ezután több, mint egy órás átszerelés következett: a színpad elrendezése után Gilby Clarke szigorú tekintetű roadja fél órán át ragasztotta a dallistákat, helyezgette a törülközőket, nyitogatta a fél literes ásványvizeket. Sokan hangot adtak nemtetszésüknek, sokszor bunkó módon, és magyarul, ezzel visszavonulva a nyelvek okozta szakadék biztonságos távolságába. Végül este tíz után valamivel színpadra szenvedte magát Gilby Clarke triója, az GNR-egyenpólóban feszítő közönség megelégedésére. Értem én, miért mindenki Gunst vár a pacáktól, de nem lehet nem figyelembe venni a tényt, hogy ő a GNR-életműhöz semmit nem tett hozzá: lenyomott egy turnét, és játszott a Spaghetti Incident feldolgozás-lemezen. Mindez további pályafutását annyiban határozta meg, hogy még ma is a Guns-ban szerzett hírnevéből él a manökenkedés mellett.
  
  Már az első dalok, a Wasnt Yesterday és az Under The Sun hallatán kiderült, hogy a trió egyik tagja sem tud igazán énekelni, ami különösen a Motorcycle Cowboys és a Black végeztével felhangzott Knockin on Heavens Door alatt vált igazán fülfacsaróvá, ahol a basszer katasztrofálisan utánozta Axl hajlításait. Majd eljátszották az Its Only Rock N Rollt, a Slash Snakepitjétől kölcsönzött Monkey Chowt, a régi sláger Cure Me or Kill Me-t, majd mindenki nagy örömére fölhangzottak a Sweet Child OMine hangjai, ami alatt tetőfokára hágott az első sorokban a Gilby-simogatás. Egy anyukának kinéző hölgy arra biztatta a lányának tűnő hölgyeményt, hogy nyugodtan fogja meg a basszer kezét. Persze Gilbyék is kiélvezték a helyzetet. Jött a Harmony, a Little Help, a Tijuana Jail, és végre elhagyták a fedélzetet, de csak hogy visszajöjjenek, és eljátsszák, többek közt, a Dead Flowerst, a közepébe iktatott Used To Be Herrel. Ezalatt már a szigorú tekintetű road is bólógatott, énekelt és viccelődött a dobossal, megeresztve ennek kapcsán egy-egy széles vigyort. Legalább neki tetszett ahogy a GNR-hadseregnek is. Én azonban szívesebben láttam volna a színpadon Lord Bishopot, aki amúgy is ott lebzselt a ruhatár körül. De hamár mindenképpen a GNR-vonatkozásokról kellett, hogy szóljon ez az este: bevárom, amíg újra hozzánk látogat a Velvet Revolver, és eljátssza a Pink Floydtól a Wish You Were Here-t.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: