Szeretem őket, ez teljesen érthető és természetes. Mégis, néha, mint mindenki másnál eljön a besokallás. Elegem van. Kiborulok. De még ez is természetes. Amikor mindenki az idegemre megy válogatás és kivételezés nélkül, mert nem lehet tőlük egy nyugodt percem sem és nem tudok egyedül lenni és nincs titok, mert mindenki tudni akar mindent, akkor is, ha én nem akarom, hogy tudják, akkor is mikor lényegében semmi közük hozzá és nem is tudnak hozzászólni az ominózus dologhoz. És amikor gyengéd rábeszélésük hatására olyan döntések születnek, melyek alapvetően csak engem érintenek, mégis mindenkinek jó csak nekem nem. Bejönnek, leülnek az ágy szélére, de mindig csak olyankor, amikor erre semmi szükség, hiszen ha éppen ez kellene, akkor minden más fontosabb és sürgősebb. Belenéznek a táskámba, holott mindent, amit nekik szánok azt előre előveszem és átadom. Beletúrnak a holmimba, megnézik a szekrényem, beleolvasnak a naplómba, a leveleimbe, megtapintanak, megszagolnak mindent! Na, itt van az a pont mikor szükségem van minden önuralmamra, hogy elkerüljem a kiabálást és a botrányt. Ilyenkor kell tízig számolni és mélyeket lélegezni. Ilyenkor jut eszembe, milyen jó lenne egy csereszolgálat, csak egy telefon, elmondjuk az igényeket és szállítják a megfelelő összetételű és felfogású szülőket, testvéreket, nagymamit és unokatesókat. Persze tudom, hogy ez nem az igazi még mindig, hiszen nem lehet megválni tőlük. Már túlságosan megszoktam őket. Tulajdonképpen nem is lennék meg nélkülük. Szükségem van rájuk. És az ember mégsem cserélheti le a családját csak úgy, mint egy defektes gumit...
14:49
