beszámoló [koncert]  2006. április 23. vasárnap   14:48

nincsen hozzászólás

  Elképzelni nem tudtam, hogy a meglepően erőteljes reklámkampány eredményeként ki mindenki talál majd elmenni az Actus budapesti lemezbemutatójára, úgyhogy a helyszínre érkezve elégedetten konstatálhattam: mindenki ott volt, akire számítottam, és azok is, akikre nem. A kellőképpen felülreprezentált, feketébe öltözött, gyanúsan hosszú, illetőleg gyanúsan rövid hajú fiatalok és a kitérdelt underground veteránok idilli egységben vegyültek átlagemberekkel és átlag-művészetpártolókkal az Artus színház előterében, az alsó korhatárt úgy tizenkilenc évben, a felsőt pedig kábé hatvanötben (igen, annyiban) lehetett meghúzni. Ha a kedves olvasó még soha semmilyen formában nem reprezentálódott a kietlen, de fehérre meszelt helyszínen, és megint kihagyta a remek lehetőséget, akkor körülbelül a Millenáris Teátrum és a Gubacsi út 160. (kinek Music Factory, kinek Gyáripari Romantika) hallatlanul szellemes fúziójaként képzelje el azt. A színházba vezető lépcső és függőfolyosó kétoldalt pislákoló mécsesekkel volt kirakva, az előtérben sajtos és kolbászos szendvics, sör, bor, üdítők és Death in June-bakelitek vártak, a teremben pedig színpad, lelátó, köztük küzdőtér, meg félhomály és a fűtés teljes hiánya fogadott. Így hát az ajtó felpattanásával egyszerre kezdődő intró végéig mindenki szabadon eldönthette, hogy nekivetkezik, és odabent fázik meg, vagy inkább diszkréten beleizzad a kabátjába, és odakünn ejti meg az elkerülhetetlennek tűnő aktust.
  
  Az egyébként sokaknak nem tűnt fel, hogy az intró egy intró: zörögtek a műanyagpoharak a kezekben és ropogtak a kolbászkarikák a fogak alatt, szárazjégben fulladozva csevegett az egész terem. Aztán egyszer csak Fényhozó lett abból a bizonyos intróból, és hirtelen mindenki felkapta a fejét, mondván, nini, a füstbe burkolózó színpadon már négy ember áll egy képzeletbeli rombusz négy csúcsában, szól a zene, és peregnek a képsorok a három vetítővásznon. Csodák csodájára a zörgetők, a ropogtatók és a csevegők száma ezzel egyszerre minimálisra csökkent, s nagy meglepetésre úgy tűnt, hogy nincsenek náluk többen azok sem, akik itt akarják megfejteni a metafizika alapkérdését: miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi?. A többség lám csak zenét hallgatni jött.
  
  Persze tagadhatatlanul különleges zenét, méghozzá olyat, ami nem is (csak) attól különleges, hogy kilenc éve nem szólalt meg élőben Magyarországon, hanem ab ovo az hiszen még találó skatulyát sem lehet hozzá találni, dobálózzunk bár neofolkkal, martiallal, indusztriállal meg még ki tudja, mivel. És ez a bizonyos különlegesség szerencsére úgy „jött át” koncerten is, ahogy kell, túlzások nélkül magyarul nem szektaösszejövetelen, titkos szertartáson, vagy épp filozófiaórán érezte magát az ember, hanem tényleg egy koncerten. Persze tagadhatatlanul különleges koncerten, méghozzá olyanon, ami egyáltalán nem a háttérben pergő zömében számítógépes grafikákból álló vetítéstől, és nem is (csak) attól volt különleges, hogy a színpadon elöl állt a dobos, és mögötte az énekesnő, köztük kétoldalt meg a dallamfelelősök billentyűvel és gitárral, hanem már az ab ovo különleges zenének köszönhetően is. A műsor első felének javát az új albumról, a Mandaláról sorban előkerülő dalok adták, aztán úgy ötven perc után egy megérdemelt (és hasznos) szünet következett, amit követően újabb egy óra körüli játékidőre tért vissza az együttes, olyan dalokkal, mint a Róma vagy a Solipsismus Magicus. Bár a haladó szellemű zenerajongótól köztudottan elvárható, hogy mindig a régihez ragaszkodjék, nem én voltam egyedül, aki inkább az új dalokra koncentráló első felvonást favorizálta mindazonáltal a második félidőben sem bánhatta meg senki, hogy eljött a rendezvényre. A dalok élő verzióiban semmi több kötözködnivaló nem volt, mint a lemezeken hallhatókban: az elektronikus és akusztikus hangszerekkel életre keltett, nóta helyett sokkal inkább kompozíciónak nevezhető tételek kivételessége maradéktalanul megnyilvánult, a furcsa szavalás és a furcsa énekdallamok pedig itt is furcsán illeszkedtek az egységbe mindenesetre illeszkedtek, az biztos. A magasztos hangulatot néha egy-egy profán kösz törte meg, de ezért haragudni nem lehetett elvégre a legtöbben koncertre mentünk és a legtöbben koncerten is éreztük magunkat, ahhoz meg hozzátartozik az ilyesmi.
  
  Csakúgy, mint a fellépést záró ráadás a levonulást követően még egyszer visszatérő Actus ezúttal a Totális mozgosítással, meg még egy pár profán kösz-szel búcsúzott véglegesen, mi pedig nem sokkal azután, hogy ott álltunk, ahol Róma állt, ott találtuk magunkat, ahol a 18-as villamos jár. Nem volt valami felemelő érzés, az biztos, de sajnos nincs mit tenni, erre fel kell készülnie az embernek, ha koncertre megy pláne ha ilyen különlegesre.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: