beszámoló [koncert]  2006. április 17. hétfő   12:19

nincsen hozzászólás

  Egyáltalán ne csodálkozzunk rajta, ha Martin Scorsese következő filmjének témáját Eric Burdon élete szolgáltatja majd. A rendező ugyanis előszeretettel dolgozza fel olyan emberek sorsát, akik emberből sztárrá váltak, majd a siker elmúltával visszavedlettek emberré. Eric Burdonnél egy kicsit speciális a helyzet, mert ugye ő az Állatok tagjaként vált sztárrá, aztán próbálkozott egyedül, és most megint Állatokkal veszi körül magát. Budapesten is velük adott koncertet, amely sajnos nagyszerű jeleneteket szolgáltatott volna a képzeletbeli Scorsese alkotás utolsó perceire. Elhízás, kényszerű absztinencia, hakni, minden toposz adott hát.
  
  Plusz egy Tripdavon nevű, az ismeretlenség ködéből szürke szamárként felbukkanó zenekar, amely nem vált az est sötét lovává. Lelkesek voltak és profik, összeszokott társulat benyomását keltették. Zenéjüket úgy írnám le, mintha parasztgyerekek nagyon szeretnék megcsinálni a Toolt, ám valamiért mégis rendre a Creed és a Nickelback környékén kötnének ki, köszönhetően az énekes lényének, aki egyszerre próbált lányos anyák kedvence, és pubertás rocker-fiúk idolja lenni. Ennek megfelelően az itt elhangzó összes dalukat különösebb feltűnés nélkül ki lehetne cserélni mondjuk a Puddle Of Mudd klipes nótáival. És ezt lehet értelmezni elmarasztalásként, és felmagasztalásként is, ízlés szerint.
  
  Aztán jókora késéssel besétált az Animals, hallhattunk egy szép szólót, elindult a Dont Let Me Be Misunderstood, és a megfelelő résznél végre belibbent Eric Burdon is, és rövid úton bebizonyította, hogy a turnéban és az években megfáradt hangja bizony csak és kizárólag nosztalgiázásra lesz elég, tekintve, hogy a közönség nagy része közelebb volt a nyugdíjhoz, mint az érettségihez, volt is erre lehetőség. Szóval Mr. Burdon kénytelen volt néha gyomorból ráerősíteni a dallamaira, amely bántóan sok falssal járt. Vagyis míg fénykorban elég volt kiereszteni a hangját, ma már kiabálnia kellett. Hatvanon fölül színpadra állni és ordibálni Hát nem tudom.
  Viszont hatvanon túl is tud nagyszerű dalokat írni, erre volt példa a funkkal vitalizált Kingsize Jones, és a kánon kórustól tüzelő Soul of a Man. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a kísérőzenészekről is ejtsek néhány szót, hiszen mind vokálozás, mind a házi feladatnak beillő slágerek interpretálása, mind a szorgalmi feladatnak beillő improvizatív szólók terén jócskán kitettek magukért. Elég csak felidézni a We Gotta Get Out Of This Place itt hallott, a jellegzetesen kalapáló refrént teljesen elfeledtető, hosszúra és nem unalmasra nyúlt hangszermonológokkal tarkított verzióját. Az egészségesnél egy egész picivel nagyobb önimádattal rendelkező gitáros volt különösen elemében, hallatszott tisztán, hogy mocskosul érzi a bluest. A törzsfőnök kinézetű billentyűs pedig közel sem csak illusztrációnak szőtte a Hammond szőnyeg mintáit. A dobos gyakran vállból indított csapásokkal húzta és tolta a produkciót, a basszusgitáros pedig egy nő volt.
  A hagyományos blues darabok sem maradhattak ki, ezúttal az I Put A Spell On You és a Red Croos Store hangzott el, impozáns volt a háttér, de a lényeg bizony vegetált rendesen. Ezeknek fényében Eric Burdon pesti produkcióját nem tudom máshoz hasonlítani, mint egy olyan egyetemi professzorhoz, aki előadást már nem tud tartani, viszont még mindig egész jó könyveket ír.
  Aztán professzorunk a ráadás előtt még előadta akadémiai belépőjét, a House Of The Rising Sunt, amelyre inkább fogok emlékezni a frissiben beékelt szóló miatt, mint azok miatt a bizonyos második, extatikus sorok miatt, amelyek azzá tették a dalt ami, és tették azzá Eric Burdont, aki volt.
  A ráadásban még eljátszották Tina Turnertől a Rriver Deep, Mountain Hight az eredetihez hasonló vérbő boogie felfogásban, legvégül pedig jött a Tripdavon tagjaival megreggaesített, és elhippiskedett, az eredetihez abszolút nem hasonlítható Johnny Cash klasszikus, a Ring Of Fire. Levonultak, a közönség még utána is énekelt, én pedig azóta sem tudom eldönteni, hogy csak a turnéban fáradt el Eric Burdon, vagy már tényleg csak árnyéka önmagának. Mindenesetre nem lepne meg, ha pár év múlva a következő verset szavalná valami csehó színpadán:
  
  ”Hallom, hogy zúgott a taps
  Ma is a fülembe csap
  Múlhatnak az évek
  Ez bennem megmarad
  
  Levetem a köpenyem odahaza, és mit látok
  Nincs rajtam fellépő-ruha
  Agyam fölidéz minden kínos estét, tagcserét
  Nem mondhatom, hogy nincs ennél fogyókúra jobb
  De az életem nem volt sétagalopp
  
  Hálásabb volnék a tapsért
  Ha szavalnám Shakespeare-t
  Lovat, lovat, országomat egy lóért
  Fél éve nem nyertem a lovin lóvét
  
  Nem vagyok bár Olivier,
  De ha ő tudná ki az a Screaming Jay
  Értené, hogy a blues csupa kín
  Szebb a játék
  
  Színpadot tehát,
  Ahol az Állat kidühöngi magát
  Én ugyan a blueshoz értek,
  De szívesebben mondok verset,
  Ez sokkal jobb mulatság.”

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: