beszámoló [koncert]  2006. április 16. vasárnap   17:25

nincsen hozzászólás

  Mániákus rajongóknak maga a csoda, nyitott zenebarátoknak igazi csemege, a többieknek meg zaj, káosz, összevisszaság, fertelem. Ez nem más kérem szépen, mint az Art Ensemble Of Chicago, akik március 19.-i itt jártukkor adtak egy olyan koncertet, amelyre mindenki rámondhatta a maga szájíze szerint, hogy ez most itt csoda, csemege, vagy fertelem. Részletek alább.
  
  Igen, a részletek. Sok volt belőlük, úgyhogy előre közlöm, nagy valószínűséggel el fogok veszni köztük. Kezdve a bevonulással. Épphogy csak elnézést nem kértek a zavarásáért ezek az urak, olyan szerényen, hajlongva léptek a színpadra, hangszereiket görcsösen szorítva. Majd mindenféle vicceskedő gesztikuláció, vagy művészieskedő pátosz nélkül nekiálltak hang-kollázst improvizálni. Kósza ritmusok, tétova szaxofonszóló és levegőben lógó trombitajáték, mindentől függetlenített bőgőfutamok. Avantgárd jazz, sokszor jazz nélkül. Nagyjából ugyanezt eredményezte (vagy inkább fokozta) a klarinét, a fuvola, a biciklicsengő, a melodika, és a kacsák hangját idéző vadászati segédeszköz. Minden egyes tagnál volt valami ütőhangszer is, vagy egy annak beillő tárgy, ezt ad hoc jelleggel ütögették, csapkodták, rázogatták kedvük szerint. (Később kiderült, hogy e tevékenység pontos neve: small percussion.) Véleményem szerint nagyon sokakban meg is fogalmazódott az örök Levente Péteri kérdés, igaz kicsit módosítva: Hogy lesz ebből zene?
  
  Borzasztó egyszerűen. A tagok mintha csak egy hirtelen jött (hogy nem mondjam, égből pottyant) ötlettől vezérelve neki álltak olyan avantgárd jazzt játszani, amiben már volt jazz is. És ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy az Egyesület tagjai innentől kezdve egyre többet néztek a kottájukra. Innentől ugyanis már kompozíciókban kaptuk a Nagy Fekete Zenét. Vagyis innentől már összhangban voltak a hangszerek, és egyszerre csak egy szóló szólt. De hogy. Joseph Jarman szaxofonja és klarinétjai gágoktak, ami nem is csoda, hiszen a nagy rákészülésben még szemüveget is vett tulajdonosuk magánszámai előtt, utánuk pedig egyszerűen leült, és lehajtotta a fejét, és sokszor olyan sokáig maradt így, hogy úgy tűnt, elaludt. A csikósruhaszerűségbe bújt Jaribu Shahidnak köszönhetően pedig nemcsak brummogott a bőgő, időnként szabályosan vinnyogott is, méghozzá úgy, hogy előbb hittem volna scratchelésnek, mint bármi másnak, és ez most komoly. Corey Wilkes trombitás pedig hol törzsforgatás közben, hol egy helyben állva, hol egy trombitával hol kettővel fújta a magáét, néha pedig beszélt a hangszerébe, igen érdekes reakciókat kiváltva ezzel. Famoudou Don Moye a parádés alapokat biztosította mindehhez, amelyek nélkül a fenti mutatványok talán nem is jöhettek volna létre. A legszebb az egészben amúgy az volt, hogy mire el lehetett merülni ebben a nagy Feketében, addigra már jöttek is vissza a chicagóiak ráadást adni, amely mintha csak John Zorn free jazz mágus és George Clinton funk pápa találkozását hivatott volna elmesélni, zenében.
  
  De ami ennél a legszebbnél is szebb, az a következő: pont annyira vették magukat komolyan, amennyire az stílusos, és pont annyira voltak felszabadultak, amennyire az nem idétlen. Úgyhogy olyan volt őket nézni, mint pár öreg havert, akik hétvégente zenélnek egyet csak úgy, a maguk szórakoztatására. Nagy különbség, hogy ezúttal nekünk is volt lehetőségünk ezen apropóból szórakozni, sőt elgondolkodni e muzsika felett, alatt, közben. Mániákus rajongók pedig szájtátva csodálkoztak, a zenebarátok nyalták a szájuk szélét, a többiek meg valószínűleg úgysem várták meg a koncert végét. Bár ki tudja, lehet, hogy közben rajongóvá váltak ők is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: