lemezajánló [nagylemez]  2006. április 15. szombat   10:32

nincsen hozzászólás

  Ismeretes néhány tévhit a Katatoniával kapcsolatban. Az egyik az, hogy a bandát mindenáron az Opeth-hez kell hasonlítani, pusztán azért, mert mindkét banda svéd, szomorú zenét játszik, a tagok barátok, és Mikael Akerfeldt hörögte fel a Brave Murder Day albumot. A másik az, hogy ha valaha is volt valami gótikus ebben a csapatban, akkor az még mindig fellelhető benne. A harmadik, hogy mivel ilyen zenét játszanak, a zenekar tagjai állandóan szomorkodó, fanyar, humortalan, nap mint nap Bosch-albumra elalvó, érzékeny szép- és művészlelkek. Ott van aztán még az is, hogy ennek a bandának bármilyen módon is be kéne törnie a mainstreambe, pusztán azért, mert a maga módján slágereket ír. Egyáltalán nem végül, de utolsó sorban íme a legújabb dolog: hogy a Katatonia ismétli önmagát. (Azért ez az utolsó, mert azt már említeni se merjük, hogy a banda énekesét egyesek szerint rendre úgy hívják, hogy Jonas Renske.)
  
  Az Opeth-tel kapcsolatos kérdés egyszerűen túltárgyalható: semmi köze ennek a két zenének egymáshoz, még szomorúság tekintetében sem, mert az Opeth produkciója egész máshogy szomorú, mint a Katatonia zenéje. A gótikus-témát ugyancsak ugranánk, nem akarunk mi kioktatni senkit, és különben sincs gőzünk se, hogy mitől gótikus ez: se rózsaablakot nincs kedvünk festeni tőle, se eret vagdalni. Minden úgynevezett szomorúsága ellenére ugyanis a Katatonia zenéjének stílusa van, és irónia is van benne, még ha néha egyenesen szarkazmusba is csap át. Ennyit arról, hogy mekkora széplelkek ezek a zenészek valószínűleg ők az utolsók, akik művészetnek neveznék a saját muzsikájukat (higgye el mindenki: addig jó, amíg csak mi tudjuk róla, hogy az). A mainstreambe pedig egyszerűen azért nem kell bekerülnie ezeknek a slágereknek, mert a mainstream nem akarja, hogy oda kerüljenek. Ez a mainstream baja, nem a miénk, akik ismerjük a Katatoniát (és a mainstreamet is).
  
  Na és akkor az önismétlés. Zseniálisnak zseniális ez az album is, ez tény, de épp csak annyira hasonlít elődjére, a Viva Emptinessre, amennyire kell is neki. Füldugó nélkül elég könnyű észrevenni, hogy jóval zúzosabb dalok születtek most (a címhez méltóan jóval kevésbé organikus a hangzás is), meg aztán tele vannak a nóták loopokkal, effektekkel, amik korábban nem sorakoztak sűrűn a Katatonia-albumokon. Olyan ridegre sikerül ez a lemez, hogy az énektémák nélkül még egy barátságos indusztriál-metal anyagként is megállná a helyét. Persze mindez olyan természetességgel történik, hogy nem is igazán feltűnő az egész, de ennek inkább örülni kéne, nem? Homogénebb is aztán ez a felvétel a Viva Emptinessnél: dalt kiemelni teljesen felesleges róla, mert egyfelől annyira együtt van az összes, másfelől meg mindegyikkel egyformán meg lehetne ezt tenni bizonyisten, még a klipes My Twin sem nagyobb sláger, mint a többi. Egyszerűen csak ugyanakkora, mert a többihez hasonlóan ott vannak benne a pöröly, szaggatós riffek, a messziről jövő és messzire úszó harmóniák, a jólesően cifra dobtémák, a karakteresen lágy énekdallamok, az újonnan jött elektronika, meg az a bizonyos plusz, amit meg se próbálunk megfejteni. Úgy jó ugyanis a Katatonia, ahogy mindig is volt, és megint másként van: egyszerűnek látszik, de próbáljon meg a végére járni az, aki komolyan is gondolja, hogy egyszerű.
  
  (Ja igen, az énekest pedig Jonas Renksének hívják. Ha nem tetszik észlelni a különbséget, tessék jobban figyelni.)
  
  1. Leaders
  2. Deliberation
  3. Soils Song
  4. My Twin
  5. Consternation
  6. Follower
  7. Rusted
  8. Increase
  9. July
  10. Int he White
  11. The Itch
  12. Journey Through Pressure

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: