szerző: TompiLajkó Félix és zenekara, Boban Markovics Orkestar 2006. március 14. Fővárosi Nagycirkusz
Ugyebár egy cirkusz fő vonzerejét az artisták, a mutatványosok, a bohócok, a kutyák, a medvék, és az elefántok jelentik. Na március 14-én a Fővárosi Nagycirkuszból ők pont hiányoztak, igaz, igazoltan, hiszen ezen az estére koncert volt betervezve a műintézmény porondjára, nem is akármilyen. Lajkó Félix és zenekara, a Boban Markovics Orkestar önmagukban is képesek rittyenteni egy-egy katarzist, együtt aztán pláne. Ehhez jött hozzá a remek díszletet biztosító cirkusz, amelyben azért csak jelen voltak a kutyák, medvék, elefántok. Szag formájában.
Markáns egy buké mellett kezdett tehát műsorához Lajkó Félix, megszokásával ellentétben citerán, és nem hegedűn. Azonban csak azokat a megszokott jelzőket tudom ráaggatni citerajátékára, mint amelyek hegedűkezelését jellemzik: ezzel is bontja a formákat és őrzi a hagyományokat, ugyanúgy kínozza a húrokat, ugyanúgy képes egy szempillantásnyi idő alatt egy kiadós idegtépés után megnyugtatni, és elfelejtetni az aktuális, meg az összes többi idegtépést is. A nyitányt természetesen hatalmas taps fogadja, és érkezik is a Kurina Ferenc bőgősből és Brasnyó Antal brácsásból álló kísérőzenekar. Egymás felé fordulnak, és játszani kezdenek, és koncertjük végéig így is maradnak. Brasnyó Antal végig táncol, Kurina Ferenc végig vigyorogva fűrészeli a nagybőgőt, és persze feszülten figyelik a hegedűst, aki csukott szemmel, de tátott szájjal, koncentrálva, minden másról megfeledkezve teszi a dolgát. Mert egy virtuóznak talán az a dolga, hogy elkápráztasson saját érzéseinek kifejezésével. Lajkó Félixnek ez megy, ráadásul az előző mondat utolsó négy szavát egyformán komolyan veszi, társai pedig hiba nélkül asszisztálnak ehhez, de azt sem akárhogy. Mert ez a műsor ugyanúgy működik ülő, mélázó, akarom mondani figyelő közönség előtt, és bizony működne ez egy borgőzős táncházban is. Erre ők persze nem figyelnek, csak játszanak rendületlenül, időnként azért megállnak, letakarítják a leamortizált húrokat, és aztán brummog is tovább a bőgő, zakatol a brácsa, követve a cikázó hegedűt. Csoda-e hát, hogy a közönség el van kápráztatva?
Aztán térhet is magához sebes tempóban, mert a konferansziénak komoly problémái akadtak a Boban, a Marko és a Markovics szavakkal. Hát új is ekkor még a helyzet, egész pontosan tíz napos. Pontosítva ez azt jelenti, hogy az újabban egyre több szólót vállaló Marko Markovics is zenekarvezetővé lépett elő, úgyhogy mostantól hivatalosan Boban és Marko Markovics Orkestar a legnépszerűbb szerb rezesbanda neve. Ennyi a változás, mert a zenéjük továbbra is harsányan zsong a sok fúvóstól, és latinosan, kicsit már szambába hajlón pattog, és játsszák még a Bubamarat is. A Maradonához egyre jobban hasonlító Boban pedig immár teljes erejével és karmozdulataival is azon van, hogy zenekarát elcsendesítse, vagy tovább lendítse. Közben táncol. A Sebők Vilmoshoz egyre jobban hasonlító Marko meg fújja és fújja, aztán kinyitja szemét, meglátja a sok mosolygó arcot, meghallja a sok tapsot, és olyan kisfiús zavarba jön, hogy három nyelven köszöni meg az ovációt. De azért néha táncol. Summa summarum, ha az Emmanuel Petit-hez egyre jobban hasonlító Lajkó Félix táncházzá alakította a porondot, akkor a Markovics família koncertje alatt egy ugyanazon okokból tánctalanított lakodalom volt. (Nem, nem a mi utcánkban.)
Aztán táncház lett a lakodalomban, együtt húzta és fújta a Lajkó és a Markovics társulat, és sűrűben szakadtak a húrok, a fúvós hangszerekből többet kellett üríteni a nyálat, a taps kezdett egyre ütemesebbé válni teljes joggal, csak a produkció nagyon profin lett összepróbálva, ami egy dicséretes dolog, de talán itt is van az eb elhantolva. Egy teljesen spontán lezavart tivornyázás talán még nagyobbat durrant volna, mint ez szerkesztett a ráadás. De ennyi baj legyen, a három óra az így is három óra, Lajkó Félix így is Lajkó Félix , a Boban és Marko Markovics Orkestar így is Boban és Marko Markovics Orkestar. Cirkusz meg cirkusz.