szerző: TompiKing Django, Pannonia Allstars Ska Orchestra, Babar Luck 2006. március 10. A38
Már az sem volt semmi, ahogy tavaly Budapestre érkezett a ska, reggae, dancehall, klezmer legenda King Django: svájci kísérőzenekar, basszusgitáron pedig az a Victor Rice, akinek jóformán mindenhez köze volt, amit az Egyesült Államok keleti partján skának hívnak. Lett is ebből maratoni, iron mant kívánó skankingelés, így a Gödör takarító brigádja már csak pirkadatkor söpörte fel a padlóra hullott állakat. Ezúttal (ha lehet) még cifrábbnak tűnt a helyzet: turnépartnerként jött egy muszlim származású reggae-trubadúr, akiről rövid úton kiderült, hogy mekkora punk. A szívében jamaicai brooklyni magyar kísérő zenekaráról pedig nem tudtunk semmit. Ennek ellenére kevesebb állat kellett felsöpörni az A38 padlójáról, ráadásul nem is pirkadatkor.
De előbb talán nézzük, mi is volt este nyolckor. Ekkor kezdett ugyanis Babar Luck, aki úgy nézett ki, mintha Gryllus Vilmos beszállt volna a Wailersbe, a zenéje pedig olyan volt, mintha Gryllus Vilmos már kiszállt volna a Wailersből. Értsd: egy szál akusztikus gitáron játszotta a reggae-t, amely szerinte időnként hip-hop volt, vagy funk, vagy punk, aztán mindig oda jutott el konferanszaiban, hogy ezeknek a címkéknek semmi értelme, ahogy a vallásoknak se sok. Emellett ugrált nagyokat csak úgy, és küldött egy felettébb meditatív szólót Ravi Shankarnak, ugyancsak csak úgy. Szerencsére azt is tudta, hogy tevékenysége meddig szórakoztató, így fél óra múlva már ment is CD-ket árulni.
Szép lassan színpadra cammogott a PASO is, és szép lassan belefogtak a műsorukba, amely szép volt és lassú. Aztán felgyorsult a Police In Helicoptertől, majd a Rudies Got a Soultól megint lelassult, a Ska-bah-dubtól pedig megint felpörgött. Így ment ez végig, szaladt is az idő, de egyszer feltűnt az Illés feldolgozás szólama, egyszer felbukkant King Django, aperitívként raggázott egyet, jöttek az új nóták, amelyek felettébb tradicionális hangulatot árasztanak, abból az időszakból, amikor Krsa öltönye még nem keltett volna feltűnést, egyedül a bakelitsercegés hiányzott kicsit, de legközelebb talán még ez is megoldódik. Volt minek örülni tehát, de az igazi ujjongást az elfeledettnek hitt, a választásoktól aktualizálódott három éves nóta, a JAHdgement váltotta ki. Szertartásosan higgadt lett hát a közönség és a zenész is, zöldbe váltottak a színpad fényei, és Babar Luck is elmondta a magáét. Ezek után a keserű blue beat ballada, a Tell Me Why, és az extra szólókkal tarkított Gagarin már szinte nem is keltett akkora feltűnést. Pedig korábban szokott.
Aztán elhelyezkedik a színpadon egy terebélyes Brooklyn felirat, gazdája természetesen King Django, és jön a zenekara is, válogatott egy társaság, gazdája természetesen King Django. A koncert dramaturgiája hasonlít az egy évvel és egy héttel ezelőtti buliéhoz, de van különbség dögivel. Victor Rice helyett basszusgitáron egy medve, aki annyit mosolyog, hogy még egy Joy Divison emlékkoncerten is megvigasztalnák a többiek. A billentyűs, a gitáros meg a dobos ugyan hozták a biztos alapokat, igaz kicsit bizonytalanul. Ilyen háttérrel indult az ukelés, harmonikás, és fúvósmentes reggae blokk, a Rise To Finddal, a Tired Of Struggelinggel, előidézve a nagy lazulást, amelyhez jól jött volna egy nyugágy, egy strand a rakpart helyett, a műanyagpoharas sör helyett meg valami koktél. Ki is zökkentett ebből a közegből a Bartender bugizó rock n rollja, de aztán mehettünk is vissza a (rak)partra a Take Your Chancesnak köszönhetően. Feldolgozásra került még a Rolling Stonestól az As Tears Go By, és innentől kezdve már jöttek a szaggatott dancehall szerzemények, a Precipice, az LKO, a Reason, és a társaik. Mintha a Mit sütsz, kis szűcs? az Ipafai pap meg a Pocakos pocok elevenedett volna meg angolul, ragga formájában, gyakran improvizálva, és persze úgy, hogy King Django ezúttal is kézzel mutatta kompániájának, hogy mit is kell játszani. Állak a padlón, lehet söpörni. Ezúttal viszont nem tartotta szóval hajnalig a közönséget, és egy szabvány koncertnyi idő után útjára bocsátott mindenkit. Nem is csoda, hiszen nem Victor Rice és az Open Season kísérte őt, hanem egy szabványzenekar.