beszámoló [koncert]  2006. március 26. vasárnap   17:43

nincsen hozzászólás

  Chris Rea bizonyos szempontból már ittjártakor túl volt a nagyszabású, Budapestet speciel március 5-én érintő búcsúturnéján. Miért is mondom ezt? Csak a szóban forgó gitáros kijelentetésére alapozok, miszerint csak kis blues-klubokban lép majd fel a továbbiakban, és megromlott egészségügyi állapota miatt nem lesz több, ehhez hasonló gigászi körútja. Na most, a következő, talán paradoxnak is tűnő helyzet állt elő: Chris Rea már március 5-én is kocsmazenésznek képzelte magát. Felszabadult volt és laza, profizmusát kizárólag hangjában és játékában vehettük észre. Rendben is volt mindez, csak hát finoman szólva sincs pub hangulata a Sportarénának. Ráadásul a sör sem olcsó, de legalább vizezett. De ehhez Chris Reának már semmi köze.
  
  Abban viszont már ő a ludas, hogy ezek a gikszerek eltörpüljenek pontban nyolckor startoló műsora mellett, amely úgy nyolcvan százalékban száz százalékos blues dalokból állt. Elég, ha csak az elhangzó számok címeit nézzük: KKK Blues, Walking Country Blues, Where The Blues Comes From, de voltak csak nevükben nem blues darabok is, mint az Easy Rider és a zenetörténelem egyik legzseniálisabb sorával tuningolt Stony Road. (A sor amúgy így hangzik: The life of a loser, who wins with a smile.)
  Ugyanannyit mondott el egyébként a zene meg a szöveg is, mint a címek, mert azok is hatalmas klisékből álltak. Rengeteg mama, számtalan highway, és persze a Mississipi. Zeneileg pedig a következő kötelező közhelyekről számolhatok be: laza boogie zongora, öblös Hammond-hangzás, valamint egy nagyon elegáns, és nagyon visszafogott ritmusszekció. Erre, mint dobostortára a karamellmáz úgy illeszkedett a Soltész Rezső frizurájával, illetve Tátrai Tibor mozdulataival sújtott, illetve megáldott frontember hangja, játéka, lénye. Különösen a slide gyűrűvel vitt véghez nagy dolgokat, vagyis valahogy úgy beszéltette a gitárját, ahogy azt a régi nagyok tették, de ugyanakkor kétséget sem hagyott afelől, hogy Chris Rea a slide gitározás Chris Reája. Talán mondanom sem kell, hogy ennek köszönhetően a klisék és közhelyek egy pillanat alatt stíluselemmé nemesedtek. Hangja, (amelyet valószínűleg olyan kocsmákban edzett ilyen reszelősre, amilyenekben ezután fog játszani), pedig sokszor egymagában képes volt rábírni az itt megjelent, sok ezer hazai harmincast, negyvenest, ötvenest, hatvanast, és az itt megjelent néhány huszast, hogy csendben maradjon, és sokaknak talán eszébe sem jutatta ez a védjegynek is beillő hang, hogy tulajdonképpen egy szám miatt jöttek.
  
  Jött is persze nagy elvörösítés után a Road To Hell, de előtte azért szinte felismerhetetlenül hozzálassult a blues dalokhoz a Julia, volt sikamlós funky a Josephine képében, és jött a főként rádiókból ismert Fool, és igen nagy utazáson vett részt, aki meghallgatta az I Can Hear Your Heart Beat e turnéra kalibrált verzióját. A lemezen ugyan könnyed funky féleség ez a nóta, de itt kapott egy ütést a reggae, egyet a calypso irányából, aztán mégis a publikum szédelgett tőle. Jamaikaiasan lazulós lett a ráadásban az On The Beach is, viszont a lagzi-standard Lets Dance maradt a kaptafánál, és a tempójánál. Végül pedig a Moon River hangzott el, kicsit aláásva a szőrösszívű, szőrös arcú, szőrös torkú veterán kemény és határozott imázsát, de ezzel együtt is csak reménykedem, hogy ha Chris Rea tényleg csak blues kocsmákban játszik ezután, akkor ne hagyja ki az Old Mans Pubot, vagy a Fat Mos Pubot, vagy a Blues Alley-t. Gondolom, vagyunk ezzel így páran.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: