beszámoló [koncert]  2006. március 22. szerda   10:29

nincsen hozzászólás

  Ha úgynevezett hivatásunkhoz hűen szeretnénk eljárni, akkor természetesen valami csipkelődő gyalázkodással indítanánk ezt a beszámolót.
  
  Frászt.
  
  Nekünk ugyanis egyáltalán nem ciki elismerni, hogy a Depeche Mode-ért tizenöttől egészen ötvenöt éves korig sem ciki rajongani, immár huszonöt éve. Ettől függetlenül azt persze el kell ismernünk, hogy ez a rajongás meglehetősen cikis méreteket is tud ölteni, mert ez az Arénába lépve (is) egyből nyilvánvalóvá vált. Volt itt kérem minden: eljött minden falu minden bikája, pedig nem volt parasztlakodalom, eljött minden vállalkozó és celebritás, pedig nem ez volt az Operabál, és eljött az összes tisztviselő is abból a bizonyos Bankból, pedig a Depeche Mode egyáltalán nem úgy elektromos. És persze eljött az összes Dave Gahannek öltözött fiú és Martin Gore-nak öltözött lány is - utóbbiak közül a pálmát (meg az összes kókuszdiót) az a fiú vitte, aki klasszikus, felnyírt Gore-hajkoronája alá kettős kereszttel ékes történelmi Magyarországot is tetováltatott. Pedig ugyebár messze voltunk a Hősök terétől, március idusa is elmúlt már, és (szerencsére) nem is az Egészséges Fejbőr volt az előzenekar.
  
  Na nem mintha a The Bravery-vel egy cseppet is jobban jártunk volna. Ennek az izének a képében ugyanis egy Oasis-tributebandának öltözött Cure-tributebandát kaptunk, amely néhány The Strokes-tributebanda-tagból állt, és természetesen székesfővárosunkban is megmentette a gitárzenét. Hozsánna.
  
  Szórványosan elhelyezkedve, de igen nagy számban akadtak egyébként olyanok, akik már erre az izére úgy csináltak, mintha a Móóódot látnák, de ez onnantól kezdve nem volt meglepő, hogy az átszerelés alatt hallható izére is sokan tettek úgy, mintha a Móóódot hallanák. Félórányi (düledező) house után aztán kilenckor végre elsötétült a terem, és azzal a bizonyos szarvasbőgésre emlékeztető vonatcsikorgással megindult az A Pain That Im Used to. Ez és az utána induló pulzáló basszus aztán végleg beindította az ilyenkor elvárható és tökéletesen indokolt, színpad felé irányuló féregmozgást, tapsot, hurrát, nagy-nagy hejehuját, szóval ez már tényleg a Depeche Mode volt. A hangzás mondjuk két-három számot késett a zenekarhoz képest, de cserébe a későbbiek folyamán a csapat összes arcát megismerhettük.
  
  Van egy pár, és ezeket nemcsak a helyszűke miatt nem állunk neki egyenként bemutatni, hanem már csak azért sem, mert köztudomásúlag egyszerűen lehetetlen bármelyiket is körülírni. Úgyhogy inkább csak egyszerűen azt mondjuk: volt John the Revelator, Precious, Personal Jesus, World in My Eyes, Enjoy the Silence és persze Walking in My Shoes is, hogy csak az együttes egymáshoz leginkább hasonlító arcait emeljük ki így első körben. Nem maradtak el persze a legújabb DM-lemez borítójának öltözött Martin Gore magánszámai sem, így a Damaged People, a minden idők egyik legjobban hangszerelt verziójában elhangzó Home, meg a méltán legendás Shake the Disease , amiről már a címe is mindent elárul (legalábbis a beavatottaknak).

  A legszebb az egészben az, hogy ezekhez a különböző arcokhoz Anton Corbijn megint újabb, egymástól és a korábbiaktól is különböző arcokat kreált (és akkor most már tényleg bedobjuk az igazán nagy durranásokat). A nem repülő-, hanem szintetizátort (és még ki tudja, mi egyebet) rejtő csészealjak mellett-fölött lebegő kisbolygó felületén folyton a dalszövegekhez kapcsolódó üzenetek futottak (kiemelten szerepelt köztük a valóban minden dalszöveggel kiemelten jó kapcsolatot ápoló Sex, Pain, Love és Angel), de A Question of Time alatt például lepergett egy visszaszámlálás is. Szerencsére nem a végső, mert akkor nem jöhetett volna a java: a zenészek feje fölött ezúttal négy szanaszéjjel elhelyezett kivetítőn pergő, a stílusosnál és a hatásosnál mindenképpen stílusosabb és hatásosabb jelzőket igénylő képsorokkal kísért The Sinner in Me, az I Feel You és Suffer Well, na meg a Behind the Wheel és a Policy of Truth. Minden kedves olvasó szíves elnézését kérjük az elhangzott számok címének ilyetén puritán és iskolás felsorolásáért, de mint már említettük, ezúttal ez tényleg indokolt, mert mindegyiknek külön arca, világa, vagy ha úgy tetszik: feliratos kisbolygója van.
  
  Főleg nem tudunk eme kényszertől a ráadás kapcsán szabadulni, hiszen az ekkor elhangzó, gyermekrajzszerű képekkel kísért piszén pisze Just Cant Get Enough és a leánykorában is szemrevaló, ámbátor egy meglehetősen jól sikerült plasztikai műtéten is átesett Everything Counts még úgy is a legkellemesebb meglepetések közé tartozott, hogy már tavaly óta tudni lehetett, hogy elhangzik majd. Azt meg persze már akár öt éve is tudhattuk, hogy a Never Let Me Down Again el fog hangzani, de el is vártuk, hogy így legyen, hiszen éppen öt éve lengettük rá utoljára a karunkat (na persze egyáltalán nem afféle Hősöktere-stílusban). Viszont a záró Goodnight Lovers-szel kapcsolatban sem sejtéseink, sem elvárásaink nem voltak, és valószínűleg éppen ezért is lett tökéletes és méltó befejezése a koncertnek. A dal hangszeres aláfestését egyes egyedül szolgáltató Andy Fletcher, meg a vállt vállnak vetve, fülig érő szájjal éneklő Dave Gahan és Martin Gore látványára valószínűleg még az sem volt felkészülve, aki nem esztendőkben, hanem budapesti Depeche Mode-koncertekben méri a korát ez bizony nem csak a június 12-ei folytatásig tudja nagy bizakodással eltölteni az embert, hanem az elkövetkező évekre is. Mert ugye tényleg Just Cant Get Enough!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: