beszámoló [fesztivál]  2006. március 17. péntek   15:55

nincsen hozzászólás

  Mániákus és/vagy mániákusan italozó metalosok özönlötték el már kora délután a Petőfi Csarnok környékét e kora márciusi időpontban, csakúgy, mint tavaly ilyenkor. Nem is csoda, hiszen számos nagynevű fellépő tette tiszteletét, csakúgy, mint tavaly ilyenkor. Így aztán talán sok főállású headbanger még búslakodni is elfelejtett, hogy a Testament és a Carpathian Forest ezúttal távolmaradt, hiszen a cserepadról a Therion és a Moonspell állt be, úgyhogy klassz kis meccsnek néztünk elébe. Csakúgy, mint tavaly ilyenkor.
  
  Kezdősíp helyett ugyan Gire koncert volt, de ennek csak örülni lehet. A hangzásnak is, ami mind a helyszín, mind a zenekar szokásos megszólalásához képest is átlagon felülinek volt mondható, így mind az Aranyhajnal, mind a Bábel és a többi szerzemény is olyan formában került a közönség elé, amilyenek valójában: erőteljes dalok, tele energiával, mégis figyelemreméltó rétegzettséggel. A rétegek (nagy vonalakban: magyar népzene, modern, riffelős metal, melankólia) azonban szépen összeolvadnak, és így igen hatékonyan elgondolkodtatnak, és megmozgatnak.
  
  Talán ellentmondásosnak tűnik, hogy engem a Wackor koncertjének irányába mozdítottak. Nem a Gire műsorával volt itt a baj, hanem az utóbbi időkben ritkaságszámba menő, budapesti methanolid adagolásnak. Most is csak félórányi volt belőle, de az legalább tömény volt és feszes. Az időpontnak köszönhetően sokaknak még a levesnóta csengett a fülében, így nem csoda, ha az egyszerre szikár, bizarr módon mégis slágeres programot, meg a védjegynek számító robothangot és a zsúrló riffeket csak szolid sörözés kísérte. Elhangzottak új számok is, lendületes, kissé talán punkos darabok, de ez nem elmarasztalás akar lenni, másfelől még mindig erősen wackorosak.
  
   A The Dethroners műsorába jövet-menet, fesztiválhangulatom (bármit is jelentsen ez) kialakulásával egy időben tudtam belenézni. Kissé enerváltan játszották az általuk kifejlesztett, összetett Madách-metalt, amelynek jót tett a hegedűszó, és az A Perfect Circle feldolgozás is.
  Ez idő tájt, a kisszínpadon a Prompt tálalta Sepultura, Pantera, Godsmack feldolgozásokkal teli, ám sajnos meglehetősen fásult, de azért lüktető műsorát. Ráadásul a hangzásnak sem volt sok köze a négyeshez, így visszatértem a nagyszínpadhoz és a Stereochrist déliesre fogott döngöldéjéhez. Sikerült elcsípnem egy régi nótájukat (All Allong The River), két újat, (Awakening, Eyes Burnt Out) és a koncert vége ezúttal is a Bury Me In Smoke által lassult le igen jelentősen. Ez a néhány dal elég volt ahhoz, hogy megfigyeljem a pompás és zsíros riffeket, a fifikás és nem öncélú bőgőjátékot, és a feltehetőleg tükör előtt gyakorolt, Phil Anselmo-i pózokat.
  
  Következett a finn Charon. Egyikükön volt egy cowboykalap. Love metalt játszottak, körülbelül úgy, mintha a HIM és az Amorphis roadjai néhány vodka után jammelnének egyet. Helyesbítek: rengeteg vodka után.
  
  A Soilwork fellépése több karizmával kecsegtetetett. Elvégre lemezeiken emlékezetes dalok vannak, amelyekben sorjáznak a telivér melódiák, meg az ilyenek. Igen, a lemeziken. Mert a Stabbing The Dramával induló koncerten Björn Strid szabályosan birkózott a saját refrénjeivel, és ne szépítsünk a dolgon: nem diadalmaskodott Alexander Karelinként dallamai felett. Jobban tette volna, ha végig acsarkodja a koncertet, mint a Figure Number Fiveban, mert az még megy neki. Hogy mégsem a kopasz zugcsalogány idegesítetett a legjobban a Soilwork vurstlija alatt, arról a torzonborz rock n rollernek festő basszusgitáros tehet. Tévedés ne essék, nem azzal van nekem bajom, ha egy muzsikus úgy néz ki, mint egy alabamai farmer, aki épp most szállt le a traktorjáról, de a torzonborz rock n rollereknek általában megvan az a hóbortos, már-már bohém szokásuk, hogy játszanak a hangszerükön. Bohócunk ezt nem így gondolta, így rázta magát a Light the Torchban, meg a Blind Eye Haloban. Hurrá. Két oldalán a két gitáros meg elszánt kubikosmunkával próbálta zabolázni húrjait, kár, hogy a hangosító kartárs nem volt ebben partner, így számomra igen gyorsan meg is született a fesztivál csalódása.

  Sebaj, Mohácsnál, sőt, még a Mária és a Pál utca sarkán rendezett csatánál is több veszett ennél, mert jött a Nevermore, és tett róla, hogy kiderüljön, mi is az a metal, meg mi is az a mánia, így, 2006 tájékán. Ehhez elég volt nekik egy, a tavaly őszi szeánszukénál jóval rövidebb műsoridő, de hát egy fesztiválon már csak így megy ez. Másrészt a lényeg így is megvolt, kezdve a My Acid Words kombájnszerű nyitányától a River Dragon Has Come furmányos zakatolásán, valamint a delejes dallamok, és jobbfajta gőzgépeket idéző riffek házasításából született Seven Tounges Of Godon át a This Godless Endeavorig, amelyben maguktól értetődően váltogatják egymást a harminckettedek és hatvannegyedek, sőt, talán még százhuszonnyolcadok is. Vagyis a korábbi, e-klubos, vagy pecsás Nevermore fellépések delikátesz nótáinak (No More Will, Learning, Dreaming Neon Black) kimaradását leszámítva semmivel sem adtak rosszabb koncertet, mint azelőtt akármikor, ráadásul Warrel Dane énekes úgy látszik teljesen felépült, színpadszántásából legalábbis erre következtettem. Mi mással is zárhatnám hát az est e fejezetének taglalását, mint amit a közönség is oly bőszen kiabált: Ne-ver-more, Ne-ver-more. És így tovább, vérmérséklet szerint.
  
  Apropó vérmérséklet, Moonspell koncert következett. Kevés olyan bandát tudnék most így nagy hirtelenjében bemutatni, amelyiknek az a bizonyos latinos temperamentum jól állna. Még kevesebb olyat, amelynek a teatralitás nem alkotó, hanem lételeme, és amelyiknek a fellépéséről kifejezetten hiányolnám a színpadot díszítő gigászi koponyákat, az énekesről a vörös palástot, és azt a fajta fényárt, amelytől valahogy mégiscsak sötét lesz a teremben. A Moonspellre abszolút illenek a fent leírtak, és sejtem is, hogy körülbelül miért. Jó a zenéjük. Profán egy megközelítés ez, de hát Fernandoék sem kevésbé határozottak a pódiumon, és a gót külsőségek között megmaradtak egyszerű metalzenésznek, akiket talán ugyanúgy lázba hoz egy Dawnrazor, mint egy South Of Heaven. Ennek megfelelően jól áll nekik az Opium dark n rollja, a Full Moon Madness monumentalitása, a Wolfshade kétlábdobbal megspékelt vérbősége, vagy az Alma Mater hömpölygése. Így aligha csoda, hogy a Moonspellt azon módfelett kevés banda között tartok számon, amelyiket hajlandó vagyok közvetlenül egy Nevermore koncert után megtekinteni.
  
  Utam a kohóvá alakított kisszínpadhoz vezetett, ahol a Nadir zenekar lépett fel, és játszotta el a betonkeverési munkálatokat idéző, roppant masszív ugyanakkor mégis változatos műsorát. A zajos, nem épp hallgatóbarát hangzás ellenére impozáns egyenheadbang fogadta a Trapped In History, We The Scum Of The Earth, Fauna Funeral jellegű, anti-globalista sludge műveket, az Entombed féle szakadt death metalról, és a Bolt Thrower csatadaláról nem is beszélve. Új nóták is kerültek a Tenacity korszakos szerzemények közé, volt közöttük, amelyik középtempóban fogant, de olyannal is szembesülhetett a nagyérdemű, amely blastbeatből váltott vissza doomba. Tanulság: érdemes lesz várni a második Nadir lemezre. És a következő Nadir koncertre.
  
  Már javában művészkedett az Anathema, mikor a nagyszínpadhoz értem, és nagyon hamar feltűnt, hogy bizony ők vonzották a legtöbb embert a fesztiválra. Őszintén sajnálom azokat, akik a vonósnégyes okán beígért exkluzivitás miatt adtak ki hétezret összekuporgatott forintjaikból, ugyanis a hangulatvegetaként beígért bonuszkvartettből nem sok hallatszott. Nálam a Cavanagh Brothers dalai most túl könnyűnek találtattak, legalábbis egy ilyen közegben valahogy nem tudott meghatni ez a Closerrel, Fragile Dreamsszel, valamint a Natural Disasterrel, és Lee Douglasszel összetákolt intimitás, meg érzelgősködés. Foteles, fejhallgatós, vasárnap délutáni programhoz inkább illett volna az örök egyetemistáknak tűnő liverpooli társulat itt tálalt zenéje, de akinek csak egy Pink Floyd lemez is van a gyűjteményében, lehet, hogy még ezt is kétségbe vonja. (Nekem van.)
  
   A bolgár Korozy black metalnak gúnyolt cséphadarásából, köszöntem, de nem kértem, és rekordidő alatt döntöttem el, hogy inkább megpróbálok még valamit felfogni az erősen megcsappant nézőszámú Therion koncertből. Nem sikerült, pedig Christofer Johnsson öt darab operaszakit is hozott magával, vonósokra nem telt, úgyhogy csak samplerről szóltak, vagyis lett nagy giccs az átlagmetalból. De ekkorra már annyira beszámíthatatlanul fáradt voltam, hogy még az sem jutott eszembe, hogy itt akár míves thrash metal is süvölthetne a Testament szögelésének köszönhetően. Így csak utólag kezdtem azon kalkulálni, hogy melyik bulit adtam volna oda, akár egyetlen darab Disciples Of The Watchért. Talán majd jövőre nem kell ilyen képzeletbeli üzleteken rágódnom. És akkor lesz talán Practice What You Preach, meg Into The Pit, meg D.N.R. is, meg

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: