beszámoló [party]  2006. március 12. vasárnap   17:52

nincsen hozzászólás

  Tegyük a kezünket a szívünkre: ugye, hogy igazi, jófajta recsegős, ropogós breakbeat csak Britanniában terem? Persze ez így, ebben a formában nem igaz, mint ahogy az sem, hogy Shakespeare, Churchill és Johnny Rotten, hazájából csak és kizárólag minőségi tört ütemek érkezhetnek, de tegyük a kezünket ismét a szívünkre: ugye, hogy a mennyiség azért idővel kitermeli a minőséget is?
  Ebből a minőségből hozott nekünk egy partiravalót a lemezes-táskájában a Backdraft egyik fele, Paul Chadwick.
  
  Előtte azonban még volt egy-két húzása Palotainak is, amelyekből kiderült, hogy bizony ő is tisztában van a tárgyalt műfaj miben létével. Két részre osztható, szokás szerint felettébb eklektikus műsorának első felét a szigor határozta meg. A vastag basszusok, határozott hip-hop ütemek között csak nagy néha adott teret valami félszeg dallamnak, de meg is lett az eredménye a faarccal levezényelt, páratlan ütemű kalapálásnak. Tudni illik, a közönséget úgy elkapta a gépszíj, hogy a második menetben még az alapvetően reagge-ből és dubból összefércelt műsornál sem hagyott fel a végtagok lengetésével, hanem szeretetteljes mosollyal lődörgött tovább, majd vette fel az újfent felpaprikázott tempót Paul Chadwick táncleckével egybekötött tornaórája előtt.
  
  A Nosferatunak is beillő tanár úr pedig igazán elbánt az ő alkalmi kisdiákjaival: csupa nehezen befogadható, disszonánsan mély basszusfutamokkal kedveskedett a színpad előtt szorongóknak. Saját darabjai amúgy sem a könnyed mivoltukról ismeretesek, de valami olyat művelt a dalaival, amire a feldolgozás szó kevésnek bizonyul. Ha a becstelenítés, vagy meghurcolás szavakat használom, akkor közelebb járok az igazsághoz, de akkor viszont már azt is hozzá kell tennem, hogy kínosan ügyelt a helyenként igen kusza tempóra, és a táncolhatóságra, valamint kiemelt dramaturgiai szerepet szánt a lassabb szerzeményeknek is. A jelenlévők legnagyobb örömére azonban alaposan felborította az alapvetően breakbeatből drum and bassből, meg dubból építkező műsor szerkezetét, amikor is mindenféle előzetes bejelentés, és utólagos remixelés nélkül lejátszotta minden idők egyik legfunkosabb mozgalmi nótáját, amely ugyebár a Killing In The Name címet kapta annak idején. Majd, miután mindenki kiugrálta magát, és felidézte a könnyűzene történetének leghíresebb tócsáját, mintha mi sem történt volna, rázta tovább a rútul betorzított, ám mégis osztatlan sikert okozó szétfarigcsált ütemekre.
  Gyakori (és tegyük a kezünket utoljára a szívünkre: kissé ijesztő) mosolyát tekintve reménykedhetünk benne, hogy Mr. Chadwick visszatér még hozzánk. És akkor talán még néhány Body Count remeket is hoz magával.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: