beszámoló [koncert]  2006. március 9. csütörtök   10:23

nincsen hozzászólás

  Ugye nem közlök újdonságot, ha azt mondom, hogy nincs nagy különbség egy dalszövegeket ordibáló, tornacipős, vézna, ifjú barátait maga mögött cibáló Green Day-rajongó és egy mobiltelefonba ordibáló, makkoscipős, sörhasú, teljes pereputtyát maga mögött cibáló Deep Purple-rajongó között? Előbbi csak a Wake Me Up When September Endset akarja, utóbbi csak a Smoke on the Watert, és egyik sem csinál gondot belőle, ha az útjába kerül egy embernek látszó tárgy: gond nélkül letarolja. Az egyetlen számottevő eltérés, hogy utóbbi már saját keresettel rendelkezik, és senki nem szólhat bele, ha meg akarja nézni a kedvenc zenekarát ergo Deep Purple koncerten jóval nagyobb az egy négyzetméterre jutó autóstáskák száma, mint Green Day-koncerten az egy négyzetméterre jutó kúpszegecses kiegészítőké. Ezzel a ruhatárnál vagy a büfé előtt szembesülni kifejezetten rossz dolog, bent a koncertteremben viszont kimondottan kellemes: tizenegynéhányezer ember mégiscsak jobban mutat az Arénában, mint öt-hat. Igen, csaknem teltház volt, méghozzá mea culpa, ferdítettem nem is kizárólag az öregrokkereknek köszönhetően.
  
  Ahhoz képest, hogy az Arénában általában milyen előzenekarok szoktak kijutni, ezúttal egészen elfogadható volt a helyzet: nyitány gyanánt Kalapács József új formációja, a Hard szórakoztatta a nagyérdeműt jó és kevésbé jó hard rock nótákkal. A közönség már az intro alatt (!) felszólítást kapott, hogy legyen szíves ütemes tapssal éltetni a bandát, és vette is a lapot: a végére már a hátsó traktusban is hallani lehetett, ahogyan Kalapáccsal együtt éneklik az előrébb állók, hogy héj, héj, én vagyok a rock, és ezt azért valószínűleg nem tudhatjuk be teljes egészében az Aréna remek akusztikájának.
  
  Kilenckor aztán az is kiderült, hogy igazából ki is a rock, a Deep Purple ugyanis pontosan óraütésre érkezett. Sőt, óraütésre is távozott pontban tizenegykor, s a produkció első felét nagyjából a friss daloknak, a másodikat pedig csaknem teljesen a klasszikusoknak szentelte. És amilyen nyögvenyelősnek, merevnek, izzadságszagúnak tűnik ez így leírva, pont annyira lazán gördült végig a kétórás műsor az Arénán, természetesen óriási ovációtól kísérve. Intro gyanánt a kivetítőkön végignézhettük, ahogyan a backstage-ben egy kerekes ládából egyenként előmászik az öt zenész, és elindul a színpadra, tíz-tizenöt perccel később a körülbelül harmadiknak érkező Wrong Mannél pedig már az is elégedetten bólogatott, és a nótát tartalmazó Rapture of the Deep beszerzésén morfondírozott, aki az új nóták alatt eredetileg unatkozni vagy netán kötözködni akart.
  
  Kicsit később aztán előzetes tájékozottságtól függően meglepetten vagy mindentudó mosollyal (de mindenképpen elégedetten) lehetett nyugtázni az új lemez címadója hallatán, hogy milyen jól bánik a zenekar a keleties hangulatú témákkal, a Before Time Began refrénjénél pedig az is kiderült, hogy Bruce Dickinsonnak legalább hatvankét éves koráig fel van adva a lecke, ha (továbbra is) tartani akarja magát Ian Gillanhez. A főhajtás persze egyáltalán nem csak a mezítláb nyomuló énekesnek jár: noha Ian Paice becsületes méretű sörhassal támasztja ki a pergőjét, Roger Glover fején pedig egyre kevesebb hajat takar a kendő, mindketten olyan lazán kenik a témákat, ahogy az ő korukban legtöbbünk már a kacsazsíros kenyeret se fogja tudni. A kulcspozíciókban teljesítő két új de egyébként szintén veteránkorú kolléga, Steve Morse és Don Airey pedig még külön is nyomatékosítani igyekezett mindenkiben, hogy miattuk aztán nem lesz egyhamar lejárt lemez Deep Purple-ből, ugyanis a műsor közepe táján mindketten megeresztettek egy kiadós szólót. És bizony annak ellenére is azt kell mondanom: sikerrel jártak, hogy nálam aligha van nagyobb ellensége a tízperces magánszámoknak. Hogy rövidre fogjuk: Morse egy olyan komplett szimfóniát hozott a gitárján, amivel simán el lehetne érni, hogy Malmsteentől Vai-ig az összes virgakirályt betiltsák, Airey pedig pár perc alatt eljutott Vittorio Monti Csárdásától a Csillagok háborúja zenéjéig (ez szerintem már kommentárt sem igényel).
  
  Nagyjából ez idő tájt aztán megkezdődött a slágerparádé is, és a Lazy, a Perfect Strangers, a Space Truckin meg a Highway Star érintésével rövid(nek tűnő) idő alatt el is jutottunk addig a dalig, amelyet a veresebb orrú autóstáskások már este nyolckor fennhangon követeltek a folyosókon, egymás vállának támaszkodva, körülbelül így: tá-tá-tá, tá-tá-táráá, szmóóók on dü vóóótörrr. Erre aztán már azok is felébredtek, akik korábban a Mary Longot és a Living Wrecket is átaludták: V betűt formázó kezek rengetege emelkedett a magasba, és akkora ünnep kerekedett, hogy az már tényleg fokozhatatlannak tűnt de a levonulás után következő ráadásban (az egyáltalán nem zárójeles említésre méltó Hush után) elhangzó Black Night hatására talán még azt is sikerült felülmúlni.
  
  Ezek után ugye nem közlök újdonságot, ha azt mondom, hogy ez egy felülmúlhatatlan koncert volt?

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: