szerző: TompiThe Black Dahlia Murder, Liar, Embers, In God We Trust 2006. január 29. Kultiplex
A zeneipar csúnya és gonosz, ezt már tudjuk régóta. Azt is sejtjük, hogy vannak olyan együttesek, amelyeket azok a bizonyos öltönyös, nyakkendős kiadói bannkárok raktak össze. Az persze meg sem fordul a fejemben, hogy ilyen mágnások a metal vagy a hardcore berkein belül, íróasztalnál alkotnák sorra a formációkat. De az már viszont igen gyakori, hogy ennél a bizonyos asztalnál dől el hardcore és metal csapatok szerződtetése, és sorsa. Mivel a hardcorenak titulált metal ma nagyon menő, a Metal Blade asztalánál eldőlt, hogy a The Black Dahlia Murder bizony nyerő. Ezért legyen akármilyen minőségi a produkció, (mert az, ehhez kétség nem fér) csak rossz lesz a szájíze az embernek. És különben is, ha már az említett irányzatnál a zeneipar, mint olyan, egyáltalán szóba kerül, akkor ott azért sántít valami.
Viszont az In God We Trust műsora egyáltalán nem sántított, dalaikban nagyon is siettek a srácok, csak azt nem tudom hova. Programjuk pontosan olyan benyomásokat keltett bennem, mint a Bury Your Own szintén ehelyütt adott hangversenye. Korrekt dalok melodikus death metalból, lényegre törő mosh részekből, jól elcsípett zajongásokból, az egyéniséget és az innovációt a legteljesebb mértékben nélkülözve.
A szombathelyi Embers annyira ritkán jár Budapesten, hogy tőlük még egy olyan koncertnek is örülnék, ha csak a pár évvel ezelőtt kiadott, First Squall Of An Evil Storm lemezükről játszanának. Ők ezt nem így gondolják, és a With Borrowed Smile kivételével szinte csupa új nótát vettek elő, amelyek továbbra is dúskálnak a svédes dallamokban, a szögelős tempókban, de nincsenek híján a bősz károgásoknak, hörgéseknek sem. Egy-két érdekesebb, és rafináltabb kiállást leszámítva az Embers körülbelül negyven percében nem volt semmi meglepő, de előadásmódjuk, lelkesedésük és a tény, hogy elég régóta tanulmányozzák már ők a skandináv országok zenei hagyományait, arra enged következtetni, hogy itt bizony önkifejezésnek voltak szem- és fültanúi a jelenlévők. A Black Sabbath-féle Paranoid ikergitáros és emberesen brutális interpretációja pedig arról is meggyőzhette az egybegyűlteket, hogy az Embers nevű hardcore (?) csapat Magyarország egyik legjobb metal bandája.
Metallal szolgált a belga Liar is. Méghozzá pont olyan vegyessel, amilyen szedett-vedett volt maga az ötös is. A dobos szerintem statiszta volt a Jarhead-ben, de azt is el tudom képzelni, hogy róla mintázták a Gorillaz ütősének figuráját. A bőgőst akár szalajthatták volna a Total Metal klubból, a gitárosok felőlem zrínyis diákok is lehettek volna, az énekes pedig Kocsord leghíresebb lakójára emlékeztetett. Zeneileg azért jobb volt a helyzet, hiszen ha emberi számítás szerint kifelejtem a vokalista üvöltésnek szánt légző-gyakorlatait, és a hangszeresek kissé darabos játékát, akkor még azt is kimerem jelenteni, hogy megvan a hiányzó láncszem a Darkest Hour és a Bolt Thrower között. Ugyanis az este kötelező velejáróján, a dallammal egybegyúrt death metalon kívül, volt itt még tördelt riffelés, és belassult, torzított gitáros siratók. Mindezek eredményeztek egy korrekt, ám annál cseppet sem jobb koncertet.
A The Black Dahlia Murder zenéje lemezen nagyjából olyan, mintha az ember hajszárítás közben At The Gatest hallgatna. Ettől az elegytől azért elvárható, hogy élőben hanyatt döntse a hallgatót. Jelentem engem hanyatt is döntött, egy baj volt csak: nem volt a fejem alatt párna. Mert blastbeatek ide, Göteborgból importált triolás és a floridai osztálykirándulás során ellesett, tekergőző riffek oda, ha a nóták, vagy a hangulat nincsenek sehol, akkor én személy szerint nem szórakozom jól. És akkor már hiába szeletelnek Zach Gibson kétlábdobjai, hiába teszi magát a gégészet törzsvendégévé az énekes Trevor Strnad, én már nem fogok megfeszülni, hogy megkülönböztessem a Fliest a Novelty Crossestól, vagy a When The Last Grave Was Emptiedtől. Ez amúgy is egy nehéz feladat, (még ilyen, optimálishoz meglehetősen közelálló hangzás mellett is) lévén, hogy a Black Dahlia Murder zenéje még úgy sem változatos, hogy rengeteg témát kotyvasztanak össze, aztán időnként nagy kegyesen leállnak egy kis patetizálás erejéig, ahol a csapat minden tagja felveszi Bernard Montgomery győztes csaták utáni arckifejezését, a sörissza közönség meg villázik. Aztán aprítanak tovább, közben Trevor, aki úgy néz ki, mint aki elvégezte a középiskolát, és úgy maradt, háját rázva gesztikulál és kiabál. És ez gondolom így megy koncertről koncertre. A kérdésem csak az, hogy meddig (lesznek erre még kíváncsiak)?
13:44
