beszámoló [koncert]  2006. január 27. péntek   15:19

nincsen hozzászólás

  Ugyan nem parkoltak Impalák a Szent István Körúton, nem rohangáltak százával a Bettie Page imitátorok az ötödik kerületben, de a Süss Fel Napban és környékén olyan tömény volt a rongyláb koncentráció, hogy már a kilencórás kezdés időpontjában sejteni lehetett, nem kevés résztvevője lesz fővárosunk idei első psychobilly dzsemborijának. Ahhoz képest, hogy az első zenekar alatt még alig lehetett látni kacsa-segg frizurát, pókhálót, cseresznyét, dobókockát, lángnyelvet, leopárdmintát, tetoválást, később pont ezektől, pontosabban ezeknek a díszítő elemeknek a tulajdonosaitól lett borzasztóan zsúfolt a szóban forgó vendéglátó-ipari egység. Nézzük mi is áll ennek hátterében.
  
   Természetesen a zenekarok. Egyáltalán nem meglepő, hogy a cseh Flaming Cockst messziről nézte meg a honi hepcat társadalom jelenlevő része. A Lángoló Falloszok (vagy Kakasok?) a rockabilly, és a skandináv országok új keletű rock n roll hagyományait kívánják valahogy közös nevezőre hozni, de hát ugye egy zenekarban nem matekozni kéne, így nem is nagyon jön össze a dolog. Megvannak a kellékek, dolgoznak a fazonon is, de egy tányérsapka, egy nagybőgő, és egy hébe-hóba előkapott Gene Vincent terpesz még nem repített senkit a világhír felé. Pláne, hogy mindez tényleg csak díszlet a punkos tempóhoz, és a néha egészen eltalált ikergitár riffekhez.
  
  Aligha csoda hát, hogy már a Mystery Gang koncertje előtt percek alatt megtelt a nézőtér, amely pillanatok alatt tánctérré is alakult át. Ők ugyanis élik ezt a stílust, így nem is azért kell nekik teszem azt a nagybőgő, meg a matrózing mert az olyan jópofa. Ez pedig meg is magyaráz mindent, a folyamatosan mozgó publikumtól kezdve egészen addig, hogy miért nem lesz ez a trió pusztán csak egy a rockabilly csapatok népes táborából. Dalaikat nincs nagyon értelme elemezgetni, hiszen receptje mindnek ugyanaz: jönnek az egyszerű, kalapált ütemek az ezúttal Buddy Holly szemüveg nélkül doboló Fácántól, Singer csattogtatja a bőgőjét megállás nélkül, Egri Péter frontember pedig hozza gitáron a szükséges és vibráló három hangot, a szólókat, valamint hisztérikusan, fejét rázva sikoltozza a Fly To The Moont, a Voodoo Dollt, a meg a Wiggle Babyt. Mindeközben meg úgy érzik magukat, mint egy rockabilly sztár. Joggal.
  
  Gyertek közelebb, mi nem harapunk, mint a Demented Are Go. Ezt még a Flaming Cocks egyik mikrofon közeli tagja mondta, a közönséget beindítandó, anno saját húrreszelgetésük szünetében. A publikum igen bátornak bizonyult, ugyanis a hírhedt brit formáció koncertje alatt bizony a pódium közelébe merészkedett jó néhány pogózó. Igen, nem tévedés, a laza riszálást itt a tömeges tánc eme formája vette át a szerepet. Ez annak fényében furcsának hangozhat, hogy hanghordozón olyan psychobillynek tűnik a négyes zenéje, amire az ember legszívesebb ropna egyet, de itt most más volt a helyzet. A torzított gitár, a hangerő és a pattogó basszus itt úgy állt össze a Daddies Makin´ Monsters, a Where You Gonna Go, vagy a Pervy In The Park alatt, ami determinálta az itt látott lökdösődést. Ugyanakkor nem volt ez a koncert egy agyatlan hangszercibálás, a One Sharp Knifeban például a bluesos lüktetést szinte az ereiben érezhették az erre fogékonyak, de majd minden nótában volt egy dögös középtempó, vagy egy fifikás kiállás, vagyis zene is volt, nem csak lendület. Meg show is. A vérrel locsolt, a szegedi Csillag tetováló-szalonjának minőségét idéző varratokkal ékesített tagok közül egyértelműen a frontra termett ember, Spark volt a spiccen. Hol női ruhában és lila parókában, hol rózsaszín zakóban, hol latexöltönyben pompázva, és meggyötört hangján prezentált beteg szövegeivel tette teljesé horrorisztikus kompániájának produkcióját, amelyet egy kiadós, Be Bop A Lulát, és Funnel Of Love-ot is tartalmazó ráadással fejelt meg. Pedig haraphatott is volna ugyebár.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: