beszámoló [party]  2006. január 25. szerda   13:19

nincsen hozzászólás

  A Dub Pistolsról az a hír járja, hogy ugyan mindegyik lemezük (az a kettő darab), igen ügyes munka, de a szóban forgó lőfegyver mégiscsak élőben durrant nagyot. E meglehetősen hidegre sikerült január végi szombat estén ugyan csak Barry Ashworth, a pisztoly ravasza (vagy ha úgy tetszik, tára) látogatott hozzánk, de így sem volt kérdéses, hogy a Turmoil brutálisra, zajosra, és épp ezért remekre sikerült, kultiplexes koncertjét követően hol töltöm majd az este hátralevő részét.
  
  Aztán tessék, az A38 gyomrába érkezve máris egy kérdéssel kellett megküzdenem. A kis-, avagy a nagyteremben vegyítsem a várokozást a kultúrált szórakozással. Előbbi jópofa, oximoronnak is beillő berendezésével (rusztikus üllőalkalmatosságok, kipreparált műszaki tárgyak között) és hol disszonáns, hol nem disszonáns, de végig húzós house ütemekkel csábított. Végül is a nagyteremnél kötöttem ki a nekem jobban fekvő big beat ütemek, és a gyülekező tömegnek köszönhetően kialakuló hangulat miatt. Bergi és Crez programját segítette még egy kivetítő is, ahol többek között a már-már elfeledett Michael Jackson egy már-már elfeledett videó-klipjét cincálta szét a VJ, igen érdekes háttérkép volt ez például a Doors kissé (na jó: nagyon) átalakított Hello, I Love Wont You Tell Me Your Name-je alá.
  
  Tökéletes felvezetés volt ez, és noha Palotai műsora is hivatalosan a prológ része volt, a gyanútlan szemlélődő akár azt is hihette volna, hogy már a fő attrakciónak tapsol, fütyül, lóbálja kezét a publikum. Nem véletlenül, hiszen a Freddy Reiterhez DJ pulthoz való közeledésig hasonlító bakelitvirtuóz (szinte) bármikor, (szinte) bármivel el tudja szórakoztatni a közönséget. Ez történt most is: az átjáróházként funkcionáló hajógyorot végállomássá alakította az igen eklektikus összetételű nézősereg (plázacicától, ausztrál diákon át, biciklisfutárig volt itt mindenféle egyed) számára. Palotai pedig egy neofolk zenész arckifejezésével pergetett műsora is hasonlóan tarkabarka volt: volt itt progresszív electro, drum and bass, hip hop, dub, így ebben a sorrendben, szépen lassulva, majd egy olyan ízlésesen megtördelt, primitív gabbával hozta vissza a tempót, ami tán még Kozmix Lalának is túl Scooter lett volna, de ott és akkor ez kellett oda.
  
  Így már egy meglehetősen felpörgetett zenei hátteret és közönséget vett át Barry Ashworth, és nem is bánt vele rosszul: tovább nem gyorsította, csak időnként bedurvította. Ő is kevert egy kis hip hopot, és szerencsére nem felejtette otthon saját dalait sem. Polgár- illetve, partizó-pukkasztásként játszott egy kis westernt is és mivel látványban ekkor urbánus, The Clash pólóban feszítő szamurájok tárultak szemeink elé a VJ jóvoltából, óhatatlanul is Tarantino hangulat lepte el a termet. A fentebb már említett Doors remeket ő is átszabta, az ének alá egyetlen, ronccsá torzított, pulzáló basszust helyezett sokunk örömére. Ötvözte ezt lüktető dubbal is, egyrészt, hogy uralkodjék szeretet és béke, másrészt biztos azért, hogy emlékeztessen zenekara nevének első felére. Idővel aztán azért tett róla, hogy eszünkbe jusson, hogy az elnevezés második fele honnan származik, ugyanis alkalomadtán olyan káoszt idézett elő, amilyenről a Sex Pistols ugyan sokat énekelt, de zenében megjeleníteni csak szeretett volna.
  Röviden: tényleg élőben szembesül az ember a Dub Pistols zsenialitásával, sőt, ehhez elég az is, ha csak a formáció géniuszával van alkalmunk találkozni. Shake Out The Jams Motherfuckers!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: