beszámoló [koncert] 2006. január 15. vasárnap 10:58
nincsen hozzászólás
szerző: E.ETony Martin, Gotthard, Pandora´s Box 2005. november 16., A38
Valljuk be, elég komoly hakni-potenciál volt ebben a The Black Sabbath Years címen meghirdetett Tony Martin-turnéban. Ugyanakkor már elöljáróban sem nagyon volt kedve erről okoskodni az embernek, mert Tony Martinnál jobban egyetlen egykori Sabbath-frontember sem érdemli meg, hogy régi bandája nevével csábítsa le a közönséget a koncertjére (másfelől persze ő is az egyetlen, akinek egyáltalán szüksége van ilyesmire, de erről sem ő tehet). Míg ez az ember első feltűnésétől fogva mindig készen állt a bandával dolgozni, bármi is történt, addig Iommi-ék mindig készen álltak kidobni őt valamelyik régi, nagyobb nevű énekes kedvéért, úgyhogy ennyi tényleg jár neki. Ráadásul ezeket a dalokat a Sabbath úgysem játssza élőben, pedig egy csomóan még mindig kíváncsiak rájuk. Idehaza legalábbis biztosan, hiszen az A38 már a bulit hajszálpontosan a meghirdetett időpontban nyitó Pandoras Box bulijára megtelt, várakozásaimnak megfelelően javarészt olyanféle emberekkel, akik a magamfélén jól láthatóan képesek keresztülnézni. Átgyalogolni nem, de ettől még bőszen próbálkoznak azzal is. Sebaj.
Cserháti Pityi szomorú halála után valószínűleg elég kevesen gondolták, hogy lesz még valaha, valamilyen formában P. Box, de a banda többi tagja a folytatás mellett döntött. Ideologizálni, magyarázkodni ennek kapcsán szerintem felesleges, mert a dolog teljesen érthető, és a cseppnyi névváltoztatással a jogfolytonosság is meg van oldva. A banda pedig bármekkora űrt is hagyott maga mögött Pityi javarészt ugyanaz, úgyhogy ugyanolyan jól is játszanak, mint korábban. A közönség vette is a lapot: legfőképpen persze a záró Zöld, a bíbor és a fekete nyomán, de azért a Soha nem elég vagy a Pangea is learatta a megérdemelt babérokat, úgyhogy úgy tűnik, nem lesz gond a folytatással.
A svájci Gotthardot mindenki bekajálta - rajtam kívül. Nem tehetek róla, nekem az gyanús, ha egy kilenclemezes banda már harmadik nótaként elsüti a Deep Purple-től a Hush-t. Az meg már több mint gyanús, ha még félóra után is ez az egyetlen dal, ami tetszett. A maga nemében persze tényleg hibátlan produkciót láttunk, de az néha nem elég. Az összes dallamoshardrock-klisé elpuffant, volt bugyihúzógató tekintetű, (magát) sármos(nak érző), enyhe steventyleriózisban szenvedő (vagy inkább pont élvezkedő) frontember, fejpántos-izzadós gitáros, hejehuja, sőt spontán inzultus is (valaki köpködött a színpadra, meg mikrofont cibált, a bőgős meg alászállt a közönség soraiba lecsapni az ürgét). Utóbbi persze nem hardrock-klisé, de attól még kábé ugyanannyira volt szórakoztató, mint a Dream on, a Top of the World vagy az In the Name.
Mire Tony Martin színpadra lépett, kicsit mintha kevesebben maradtunk volna. Mindegy: aki elment, az megérdemelte és az is, aki maradt. A Rob Halford-hasonmás versenyen újabban komoly esélyesnek számító egykori Sabbath-frontember még mindig nagyon tud énekelni, és szórakoztató programot rakott össze erre az estére, úgyhogy jót nosztalgiáztunk vele és csapatával, amelynek tagjai szintén kellemesen teljesítettek. Köztük volt egyébként a Black Sabbath koncertekről egyáltalán nem jól ismert Geoff Nicholls billentyűs, aki mint az köztudott Iommi-ék döntése nyomán jó ideig csak a függöny mögött játszhatott (sápadt arcában és ősz hajában talán nem csak én véltem felfedezni a drapéria hátsó oldalán töltött esztendők igen mély nyomait), sőt Martin fia is, aki láthatóan elég kínosan érezte magát, mikor bemutatták, de legalább klasszul gitározott. A frontemberen kívül különösebben jellegzetes egyéniségeket nem vonultatott fel a koncert, viszont erre nem is volt szükség: bőven elég volt annyi is, hogy egy jó banda, élén egy legendás énekessel elzenélt nekünk néhány alapvető számot. Az mondjuk kicsit kínos volt, amikor emberünk bejelentette egy-két nóta után, hogy ő bizony a most megjelent új albuma kapcsán van itt nálunk, miközben a turné címe The Black Sabbath Years volt, és a Scream albumot össze-vissza egyedül a címadó nóta képviselte a programban, de legalább maga a dal egyáltalán nem volt kínos (pláne, hogy Martin még hegedült (!) is egyet benne). Egyébként sem hiszem, hogy különösebben befürdött volna az új számokkal az énekes, de hát ez az este nem a jelenről szólt (méghozzá deklaráltan nem arról), hanem a múlt olyan darabkáiról, mint a The Lawmaker, az I Witness, a The Hand That Rocks the Cradle vagy épp a Headless Cross. Tulajdonképpen már az ilyen és effajta nyilvánvaló tételek is eléggé jóllakattak volna, de nem kis meglepetésre még az élőben állítólag sosem játszott epikus The Eternal Idol is előkerült. Erre a maga nemében kimondottan nyomasztó, vontatott nótára tényleg nem lehetett számítani, pedig egyértelműen a Tony Martin-éra egyik legjobb Sabbath-daláról van szó, úgyhogy le a kalappal.
Szólt még ezen felül az este néhány olyan Sabbath-dalról is, amik énekesként nem Martin nevéhez fűződnek, így például a Children of the Sea-ről vagy a végén a War Pigsről és a Paranoidról, amiket igazán nem értem, hogy miért kellett előadni. Illetve dehogynem értem, de ettől még meg lehetett volna spórolni őket, mert ez úgy is csak a hakni-jelleget erősítette, hogy jól esett hallani a nótákat. A szájízünk mindenesetre még így sem lehetett rossz, sőt: nem hiszem, hogy bármelyikünk különösebben számított volna rá, hogy valaha is viszontláthatja Tony Martint, egyszóval kimondottan különleges koncertet láttunk-hallottunk, méghozzá csupa-csupa erős dallal, egy erős banda előadásában. Váljék egészségünkre.