szerző: RossikaTrial, Cataract, Undying, H-Street, Black Friday ’29, Sunrise, Bridge To Solace, Fallen Into Ashes 2005. november 19. Kultiplex
Valami olyasmit élhettünk át 2005. novemberében, aminek nem hiszem, hogy belátható időn belül újra részesei lehetünk. Az egész éves koncertdömping csak bemelegítés volt a 19-én megrendezésre kerülő Hardcore Eseményre, melynek sztárvendége a Trial volt. A budapesti fellépés mellett mindössze Londonban tartottak egy bulit a srácok, akik hat évvel ezelőtti feloszlásuk óta először álltak össze egy úgynevezett reunion show erejéig. A szervezőknek azonban ez nem volt elég az H-Street személyében egy másik reunion show-t is összehoztak, így a Kultiplexben zajló esemény az idei év egyik legnagyobb hardcore eseménye volt Európában.
Nagyon betegre sikeredett ez a szombat este több szempontból is. Először is a koncertek hihetetlenül erősek voltak, a színvonal, a változatosság és a hangulat is maximális pontszámot érdemel. Abból a szempontból viszont, hogy nyolc bandát kellett végigállni, fizikailag is nagyon megerőltető volt az egész, nem beszélve az állandó sietős átszerelésekről és a technikai problémákról. Összességében azonban azt kell, hogy mondjam aki nem volt ott a bulin az talán élete egyik meghatározó élményétől esett el.
A Fallen Into Ashes indította az estét, rövid öt számos produkciójuk és a korai kezdés talán kicsit háttérbe szorította a mostani akciójukat, de ennek ellenére a tagok hozták a jól megszokott formát. Egy új nóta nyitásnak, megfelelő hangzás és a metalos elemekkel vegyített hardcore megteremtette az alapokat a hátralévő négy-öt órához.
Ezután a Bridge To Solace nyomott egy hasonlóan csonkára sikerült fellépést. A These Maps Are Written With Blood óriási közös énekléssé duzzadt, majd Ádám technikai szünete és a lábgép meghibásodása a Kingdom Of The Dead-ből csinált záró nótát a beosztás betartása végett. Az este külön érdekessége továbbá, hogy a Trial énekese Greg Bennick hangja köszön vissza a BTSOf Bitterness lemezének átvezető szövegeiből.
A harmadik koncertért a lengyel Sunrise volt a felelős. A közel 10 éves múlttal rendelkező banda zeneileg és megjelenésben is kicsi másságot csempészett az estébe. Pat a vokalista hatalmas fazon, a közel fél órás fellépést végigordította, helyenként enyhe kis hörgéseket pakolva a témákra. A zene kissé egyszerű ugyan, de volt benne valami más, ami valószínűleg a lengyelek északi szomszédjaiktól kölcsönzött hatásoknak köszönhető. A 2002-es albumról eljátszották a videóklipes nótát a Still Walking With The Fire-t, majd az új lemez nyitódalát a Traces To Nowhere-ről Lifeforce Records a Born Free Die Free-t, de amik a legemlékezetesebbek voltak a számomra azok az Undercover Enemy nyitó akkordjai, melyek beléd markoltak és berángattak az elől vagdalkozó rajongók tömegébe. Azt hiszem még hallani fogunk a lengyelek top hardcore formációjáról.
A negyedik áldozat a Black Friday 29 volt. Négy éves munkásság és két teljes album valamint straight edge, frissesség és vadság egy halom érzelemmel. Röviden így lehet bemutatni az együttest akik az este egyik legnagyobb sing-along őrületét keltették. A hardcore punkosabb részét képviselő banda, rövid de rendkívüli hatással bíró, lelkesítő dalai újdonságok voltak számomra, de nem volt nehéz egyből beleszeretni a BF29 zenéjébe. Igaz a vokalista talán kicsit túlzásba viszi a szereplést, de a hangulatot adták, és a zene is hibátlan volt. Az új lemezről The Escape a Kill This Dream-et és az In Too Deep-et véltem felfedezni, de a régi lemezről is nyomtak dalokat, például a Blackout-ot.
A BF29 élményszámba menő koncertje pillanatok alatt a feledésbe merült, amint színpadra lépett az osztrák H-Street. A 90-es években aktív csapat 2000. novemberében játszotta utolsó koncertjét, Gödöllőn, s most is csak a Trial reunion apropóján álltak össze, s hol máshol léptek volna újra színpadra, mint Budapesten. Ez volt az egyetlen ilyen koncertjük, de nem hittem a szememnek olyan őrületet teremtettek. Adott egy rendkívül intenzív és ritmusközpontú zene, amelynek szinte minden egyes sora adja a sing-along-ot, egy közönség, aki megbolondul minden egyes akkordtól és egy együttes, akiknek a szeméből süt, hogy élvezik amit csinálnak és amellett, hogy remekül csinálják még a hangulat megteremtésére is ügyelnek. A záró egyesével levonulásos nóta is máshol túlságosan nyálasnak tűnhetne, azonban az osztrákok úgy oldották ezt is meg, hogy az mindenkinek életre szóló emlékeket égetett a szívébe. Óriási koncert volt, óriási érzésekkel és óriási zenével, s csak sajnálni tudom, hogy egy ilyen kvalitású csapat, már nem aktív és nem hallhatja őket az egész világ.
A punkosabb világból az Undying szakította ki a hallgatókat. Az Észak-Karolina-i banda a skandináv metált ötvözi az amerikai hardcore gyors és kegyetlen tempójával, s mindezt megfejeli egy törékeny hölgy irtózatosan pusztító vokáljával. Mindig ámulatba ejt, hogy tudnak ilyen hangok kiszakadni egy lányból aki mellesleg Walls Of Jericho-s pólóban pózolt egész este , de ez már szinte védjegyévé vált az Undying-nak. Sajnos nekik sem jutott túl sok idő, mindössze öt dalt játszottak, ráadásul a néma szünetekkel a koncert folytonosságának rendesen odatettek.
A főzenekar előtt már csak a Cataract volt hátra. A banda a tavalyi Metal Blade-es szerződés óta kissé megváltozott. A folyamatos pózolásoknak, a gitárosok együtt-mozgásának, az énekes plafonköpései-nek túlságosan műanyag íze volt, mesterkéltnek és piperkőcnek tűnt az egész produkció. A zenével nincs gond, a mai hardcore és a metal egyfajta érdekes keveréke, nem sima metalcore, viszont egyre erőteljesebb a Slayer beütés, s a gitártémák is kezdenek a nagy öregekre vajazni. A koncert tömör volt és talán túl komplett, a hosszú haj szerelmesei végig headbang-elték az első sorokat, s széles spektrumon pumpálták belénk a svájciak a nagylemezeik slágereit. Volt itt a 2004-es With Triumph Comes Loss-ról Reborn From Fire, a 2001-es Golem-ről I Regret, de egyik legnagyobb kedvencem a Nothings Left is elhangzott. Kegyetlen az az indítás és súly ahogy ez a dal beindul. A közönségen viszont már egyre jobban érzékelni lehetett a várakozás feszültségét, hiszen már nem volt sok hátra a Trial bemutatkozásáig.
Nem szándékozom messzemenő részletekbe belefolyni az együttes múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatban, hiszen semmi sem biztos. Jobban mondva egy valami igen, hogy az elmúlt négy-öt év hardcore koncertjeinek minden érzése és feszültsége a budapesti Trial reunion show-n elszabadult, és azt hiszem sokunknak életünk egyik meghatározó koncertélményévé nőtte ki magát az a novemberi este. Nehéz lenne szavakba önteni, mi is történt ott valójában, hiszen egy olyan együttes lépett színpadra akit sokunk még sose látott élőben, illetve a mostani felállás sem létezett még soha korábban élő produkcióban. Viszont millióan üvöltötték együtt a szövegeket Greg-gel, csak úgy röpködtek az emberek, kattogtak a fényképezőgépek és irtózatos erővel süvített a zene felénk. Minden szám kezdése bombaként robbant az arcunkba, s az átkötő-szövegek, mint lírai költemények ömlöttek Greg szájából felénk. Varázslatos volt, minden percben új mondanivalóval és érzelmekkel teli gondolatokkal gazdagodtunk, s mindez ízig-vérig hardcore-ral körítve. S az benne a legszebb, hogy nem a zene volt a lényeg, még csak nem is a tartalom, hanem az, hogy ott lehettél és részese lehettél egy olyan eseménynek, amely egyedülálló és megismételhetetlen
Felesleges és lehetetlen vállalkozás lenne a koncertről, mint eseményről beszélni, hiszen az este egy érzésről szólt, egy közös és egyedülálló érzésről. Egyszerű a képlet: ott kellett lenni, és át kellett élni!
14:53
