beszámoló [fesztivál]  2005. december 15. csütörtök   11:42

nincsen hozzászólás

  Ha szó szerint vesszük a mondást, miszerint minden jó, ha a vége jó, akkor az első Anti Xmas Kick Off fesztiválon nem volt minden jó. Ugyanis zseniálisan indult, remekül folytatódott, de a vége sajnos minden volt, csak éppen jó nem. Viszont a zseniális kezdés és a remek folytatás feledtette a sótlan befejezést is. De azért ne feledkezzünk meg a november 29-ei események részleteiről sem. Íme.
  
  A színvonalat a Keep of Kalessin esetében tulajdonképpen borítékolni is lehetett, hiszen ha egy bandát nem arról jegyzünk meg, hogy a Satyricon turnégitárosa játszik benne, hanem arról, hogy van egy Reclaim című EP-je, az már jelent valamit. Meg hát aztán Csihar Attila sem énekel akárhol, ahogy Frost sem ül be mindenhova dobolni. És még ritkább, hogy valaki olyan jöjjön Csihar Attila helyére és Frost, aki nem másképp csinálja jól, mint Csihar és Frost, hanem ugyanúgy. Merthogy az új vokalista, Ghash, és az ütősöket kezelő Vyl sem csak próbálta reprodukálni a nevezett albumon hallhatókat, és ennyiben el is dőlt, hogy a koncert zseniális lesz. Hiszen Obsidian C-től el is vártuk, hogy (nagyon) gyorstalpaló gitárleckéket pengessen mind a huszonöt percben, amit a bandára szabtak (meglehetősen szűkmarkúan), és ez be is jött.
  
  Amitől pedig mindezzel együtt sem lett visszataszítóan elitista a Reclaim, a Come Damnation, vagy akár a korábbról megidézett As Mist Lay Silent Beneath és az Agnen előadása, az az, hogy mindez nem valamiféle ökölrázós vagy szájbittyesztős előadásmóddal társult, hanem a lehető legegyszerűbb mániákussággal. Nagy kár, hogy ebből a t. publikum szinte semmit sem érzékelt: a reakció körülbelül annyiban merült ki, hogy néhény néző tapsolt, néhány meg öngyújtóval a kezében fürkészte a belépőn, hogy ez most vajon a Tremor vagy a Bloodrainbow-e. Aztán a rendezvény végén nyilván megállapodott magával abban, hogy biztosan a Khold volt. Nem baj, mi még minig csak keressük a szavakat. (A. és T.)
  
  Ritkán fordul elő az, hogy katarzis katarzist követ, igaz az Exodustól ezt dőreség is lenne ezt elvárni. Ők a minőségi, gitárokkal, dobokkal előidézett szórakoztatás hívei, körülbelül úgy, mint az AC/DC. Csak egy kicsit durvábban. Meg gyorsabban. Ez már világos lett a Bonded By Blood alatt is. Jól a lovak meg a húrok közé csaptak ezzel a klasszikussal, nem is olyan nehezen bírva rá a jelenlévők majd felét, hogy üvöltsenek velük, hogy léggitározzanak, hogy pogózzanak, és hogy ámuldozzanak a míves szólók hallatán. Magyarul hogy szórakozzanak. Ehhez a művelethez az Exodus felvett egy metronómot, aki/amely a keresztségben a Paul Bostaph nevet kapta, valamint alkalmazott egy Rob Dukes néven anyakönyvezett ceremóniamestert, aki tökéletesen pótolja Steve Zetro Souzát. Egyrészt tökéletesen ugyanúgy rikácsolja el a szövegbe rendezett szitkokat, másrészt talán még egyszerűbb lélek. Megjelenése pedig meghaladja a markáns karizmatikusságot, rá már nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ronda, pedig Zetro se egy Alain Delon. Tökéletesen bevált a posztján Lee Altus is, aki ha faarccal is, de tökéletesen interpretált néhány szólót. (Egykedvűségéből kiindulva még azt is megkockáztatom, hogy nem valószínű, hogy ő lesz az H-A Teamből a hiányzó láncszem. Bár ki tudja.) Kár, hogy ebben a szemlátomást jól összecsiholt csapatmunkában a hangzás nem számított tagnak, és csak a vége felé a Scar Spangled Banner, meg a War Is My Shepphard volt az a két nóta ahol már lehet használni a pengeéles, és a tömény szavakat arra, ami a gitárok megszólalását illeti. Így a Lesson In Violence-t, a Faboulous Disastert elvitte a nóták klasszikus mivolta, a Blacklistet, az I Am Abominationt, meg a többi új eresztést pedig a csapatba (Gary Holtba mindenképpen) visszaköltözött energia. AC/DC feldolgozás ezúttal nem volt. Nem baj, cserébe láttuk a thrash metal AC/DC-jét.
  
  Sokan el is mentek eme produkció után. Bocsássunk meg nekik, pontosan tudták, mit cselekszenek. A Hyporcrisy ugyanis jött, látott, és tartott egy hatásvadászatot. Jó hangosra vették a gitárokat, és pakoltak rá majdnem annyi effektet, torzítót, mint Peter Tägtgren mikrofonjára. Ilyen hozzáállással, Horgh-gal és egy mesterségesen szőkített viking harcossal kezdte meg az esti tapsoltatást a Metal Mulder. Az ehhez szükséges dallamos, göteborginak is eladható dallamok, a (97-ben még) hangulatos szintetizátor aláfestések, valamint a lassabb, headbangeltető riffek pedig olyan nótákban folytak egybe, mint a Roswell 47, a Final Chapter, a Fire In The Sky, és az Until The End. Ezekért Tägtgren a régi fanoktól a talányos című Impotent God, és az Inferior Devoties, no meg Gorgoroth pólója segítségével kért elnézést. Volt is miért, hiszen miatta és csatlósai miatt nem lett minden jó az Anti X-mass fesztiválon. (T.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: