beszámoló [koncert]  2005. december 14. szerda   12:28

nincsen hozzászólás

  Nem merek bemenni. Itt lesz a buli egyáltalán? Mar kilenc óra, semmi, tök sötét, egy ismerős arcot sem látok közeledni, de még kocsit sem parkolni. Úgy teszek, mintha várnék valakit, aztán követem a helyi arcokat, ők tudják, hogy bent már nagyban folyik a hangolódás, sör, bor pálinka. Zuhanok pár évet, vissza a múltba, azt hittem, hogy a Freeport egy dizsi, most látom csak hogy dehogy, hanem valami igazán csepeli, most meg különösen, részegedő, öregedő arcok, egyre bátortalanabb vagyok, de végre meglátom B-t, aki vigyorog rám, súgja, hogy van nála házi, és meg is kóstolom, minden régi most olyan új, de ismerős, a pálinka íze is. Ücsörgünk a dokkon, a színpadon szakszis lány ácsorog, kik ezek? Kérdezem B-t, nem tudja, mikor kezdődik a buli? Nem tudja. Csak hogy már a múltkor is hazament még koncert előtt. Nem bírta már, pedig próbálta, de az éjszakák már megváltoztak. Kifutó alkatrészek lettünk. Fröccsözünk, meglepően olcsó az ital, iszunk hát, a színpadon mégis több az ember, mint a büfében. Pedig ha jól hallottam úgy reklámozták ezt a bulit, hogy őskispál koncert lesz, ami félig igaz is, hiszen az emberek spirális körökben élnek, mindig visszatérnek valami korábbihoz. Az a néhány úr is, akik mindjárt fellépnek itt, ott, a színpadon, ez az Ózdi, meg a másik a Bräutigam, no meg a Lovasi meg a negyedik, a Leskovics, és ettől lép életbe a spirál elmélet, hiszen nem ugyanazt a körön trappolnak újra meg újra, hanem egy másikon, egy kicsit arrébb (de közel) lévőn. Ők nem az őskispál, hanem a Kiscsillag.
  
  Most viszont eszembe jut az előzenekar neve, GreenPeach. Énekesük van. Manapság ritka, és főleg bátor dolog. Egy énekesnek baromi tehetségesnek kell lenni ahhoz, hogy eladja a zenekart. Egy énekes, hangszer nélkül máshogy funkcionál, más szerepet kap, sokkal központibbat, mintha rajzfilmből kivágott villogó nyilak irányítanák rá a figyelmet, és ahhoz, hogy a figyelem fennmaradjon, állati jónak kell lenni. Ez a srác jó hangú, de nem merek odanézni, mert félek, hogy nem köti le a figyelmemet. Így, csak maga. Maradok hát a büfében, így kintről pont kellemes zenekar, vannak lassú, romantikus számaik, meg a dögösebb-pörögősből is jó pár, de semmi különös. Büfézene.
  
  Tizenegy. Drukkolok B-nek, hogy ne adja föl, nehogy hazahúzzon, mint múltkor. Közben megérkezik pár ismerős, lehet, hogy már huszonöten is vagyunk ebben a kietlen, fémesen rideg klubban, összebújunk a büfében, hogy ne érezzük egyedül magunkat. Aztán nincs mit tenni, el kell hagyni a jól bemelegített bárpultot, mert a Kicsillag felmegy a színpadra, és játszani kezd. A Lovasi az egy őrült, nyomatja a gitártémákat, és én elképzelem, hogy tizenöt évvel korább van, könnyen megy, segít a színpad előtt tántorgó részegek hordája, a sarokban a hányás után felhúzott térdekkel kuporgó zsírosan hosszúhajó srác, a keverő előtt kockásingben csókolózó pár, a lilahajú punklány, hatalmas bakancsban. A színpadon sok minden történik: előbújnak a szívek, a koszos próbatermek minden emléke, a fiúk kiteszik azt a véres, lüktető húsdarabot a bordáik közül, kiteszik a szemünk elé, hogy legeltethessük rajta a tekintetünk, és én nem is teszek mást. Állati jó koncert és nem bírom levenni a szemem a Lecsóról, de a Rezsőről sem, pedig annyira mások, a végpontjai egy hosszú lécnek, aminek a közepén a Lovasi táncol, a Ricsi meg veri hozzá a ritmust. Aztán jön egy lassú szám, amit még sosem hallottam, de nagyon tetszik, és örülök, hogy megbírnak lepni, mert az ma már nagyon ritka. Nem mondom, az sem rossz, mikor az ember elmegy egy koncertre és megkapja a saját kis emlékeit a színpadról, megkapja a jól ismert számokat, amire mindig ugyanúgy lüktet a vér az erekben, de most nagyon élvezem, hogy ez az első Kiscsillag koncertem, és még a szövegeket sem tudom, a dallamokat, a szólókat pedig még kevésbé. Figyelem az öregedő fiúkat, ahogy kamaszgyerekké válnak az orrom előtt, Lecsó rohangál a szinti és a mikrofonállvány, meg a mikrofonállvány és a gitártartó között, néha csörgőért szalad, miközben a forntember nyúzza a húrokat és egy perc alatt harminc guggolást nyom, Rezső mintha koncentrálna, mintha újra szoknia kéne a rock and rollt, Ricsi meg rugózik a maga módján, énekli a dalokat, hosszúhajó PhilCollins. Baromi lendületes az egész, vannak számok, hangszerek, szövegek, van ritmus, de legfőképp az emberek, akik tök jók így együtt. És titokban tökre várom már, hogy másnap legyen, vagy jövő hét, mert tudom, hogy jönnek majd az új számok, mert ez most valamitől baromira él, lüktet, vágtat és a következő koncerten megint ott akarok állni az első sorban, hogy érezzem ezt a vágtatást, gyors sebességű sztráda. Remélem, azért óvatosan vezetnek a srácok.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: