lemezajánló [nagylemez]  2005. december 9. péntek   13:39

nincsen hozzászólás

  Műfaj az, hogy avantgarde metal? Egyáltalán nem biztos, de ettől még a Solefaldra mondjuk ezt, ha szabad. Egyrészt azért, mert így szoktuk meg, másrészt meg egyszerűen azért, mert nincs jobb címke a banda zenéjére. Tulajdonképpen soha nem is volt (talán a legkorábbi időket leszámítva) ugyanakkor ennyire soha nem is illett Cornelius és Lazare csapatára a megjelölés, mert ilyen koncentrált, kidolgozott formában még soha nem sikerült megmutatniuk az elképzeléseiket. Rossz albumot persze nem nagyon tettek az asztalra korábban sem, de most tényleg sikerült minden felesleges, erőltetetten eklektikus tényezőt száműzniük a zenéjükből, és ezzel megcsinálták az eddigi legjobb anyagukat.
  
  Nem jelenti ez persze azt, hogy ne volna továbbra is hajmeresztően szerteágazó a Solefald zenéje. Van itt minden, mint a búcsúban ami igazán meglepő, az az, hogy hallgatja az ember a lemezt, és nem úgy érzi magát, mint a búcsúban (magyarul nem forog a gyomra), hanem úgy, mint aki lemezt hallgat. Jó lemezt. Érezhetően nem annyi ugyanis az ötlet az album mögött, hogy dobáljunk össze mindent, ami eszünkbe jut, és hívjuk művészetnek, hanem egy értelmes és kigondolt koncepció jegyében születtek meg a dalok.
  
  Ennek köszönhetően a vonósok mellett még a metalban nem éppen sűrűn vendégeskedő szaxofon dallamai sem lógnak ki a zenéből: nemhogy ellentmondásba nem kerülnek, de még csak kontrasztot sem alkotnak a gitárokkal. Ez egyébként duplán is meglepő, mivel a hathúrosok soundja korántsem bársonyos, sőt, helyenként kifejezetten erőszakosra lett véve a dolog azonban mégis működik. Ahogy minden más is a lemezen: a black/death darálásnak ugyanúgy van itt helye, mint a magukban muzsikáló vonósoknak, vagy épp a kettő fúziójának és a folkos dallamoknak. Vokálok szempontjából pedig ha lehet, még színesebb a kép: hallunk mormogást, károgást és ordítást, de telis-tele van a lemez feltűnően nagy alapossággal kidolgozott férfi és női énekdallamokkal is, amelyek között még kimondottan musical-szerű is akad. Ráadásul nem egyszer párhuzamosan, több szólamban szólalnak meg a különböző témák, ami aztán végképp gyönyörködtető.
  
  Az egész lemezből sugárzik a szövegek ismerete nélkül, pusztán a zene alapján is, hogy konceptalbum (merthogy az: az északi mitológiából meríti témáját), és ez azért igen ritka dolog. Kicsit olyan a Red for Fire, mintha egy különleges operát hallanánk (egyébként a jó értelemben vett teátrális jelzőt sem nehéz ráhúzni), és van egy olyan sejtésem, hogy pont ezt is akarták elérni vele Lazare-ék. Mivel tényleg nagyon eltalálták a dolgot, én csak tapsolni tudok, és alig várom, hogy megérkezzen a második felvonás, a jövőre várható Black for Death is.
  
  1. Sun I Call
  2. Survival of the Outlaw
  3. Where Birds Have Never Been
  4. Bragi
  5. White Frost Queen
  6. There is Need
  7. Prayer of a Son
  8. Crater of the Valkyries
  9. Sea I Called

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: