és filozófus. Mégha az ember nehezen is képzel egy akadémiai munkatársat, és nemzetközi filozófiai folyóiratok állandó szerzőjét, akinek ennyire lételeme a vágtatás, van ilyen személy. Mondjuk nincs sok belőlük, nekem is csak Grandpierre Attila jut eszembe nagy hirtelen.
A Petőfi Csarnok közepe tele van pakolva székekkel, a székeken emberek ülnek (ők a keménymag). Fél kilenckor, a kezdéskor a nagyrészt ürességtől kongó terem egyszerre megtelik, sznoboktól a régi, agyonmosott VHK-pólót viselőkön át a leendő VCSSZ-esekig mindenféle-fajta érdeklődő a színpadot, a színpadon pedig, lecövekelt népzenészek gyűrűjében, egy fehér gatyában és köpenyben (és piros csíkos, fehér Puma cipőben) ugráló, sámántáncot járó figurát, Grandpierre Attilát figyeli. A kivetítőn egy fényes csodaszarvas, csillagképek, napkitörések, forgószelek váltják egymást. Az ülők már nem látnak. Hirdetem minden élőlénynek, hirdetem, hirdetem, hogy élek! Hirdetem minden élőlénynek, hirdetem, nincsen más, csak élet! szól a talán nem pontosan idézett ének. És ez az első, húsz perces alkotás mindenkit meggyőz arról, hogy népi hangszerekkel is el lehet érni ugyanolyan hatást, mint gitárral. De nincs időnk meditálni, mert Grandpierre egy láncokkal teli bottal (biztos levetett láncait kötötte rá) azonnal megadja a következő alapütemet. Fény lesz a lakoma, zene lesz a vacsora recsitálja a mikrofonba. Megszállja fejünket a jótékony monotónia, mindenki egyszerre, ütemesen bólogat, csukott szemek, látható lelkek, egy-egy VHK-kiáltás, egy csaj odajön hozzám, megkérdi, mit írok, mondom, beszámolót, minek, kérdi, hülye kérdés, gondolom én, aztán mondom is, menjek arrébb, mert nem lehet tőlem táncolni, mondja, de nem megyek arrébb. Lehet, hogy a sok régi VHK-s, aki III/III-asokhoz, besúgókhoz szokott, azt hiszi, én is jelentést írni vagyok jelen a közönség második sorában
Márton Bernadett mintha kicsit megilletődötten lépne színpadra, de megilletődöttsége nem tart sokáig, a népzenészekkel együtt szép lassan ő is feloldódik a zene és a hangja alkotta hangulatban. A cimbalom húrjai jó egy órát bírnak Balogh Kálmán kezei alatt, aztán ők is elengedik magukat, akárcsak a kobozosok, Bolya Mátyás és Róka Szabolcs, vagy a hegedűs Molnár Krisztina, aki a vége felé már hátravetett fejjel, csukott szemmel és nyitott szájjal húzza a magáét, és Benkő Róbert, aki térdét rogyasztva, beterpesztve játszik bőgőjén. Szokolay Dongó Balázs a legfurcsább hangokat csikarja ki a fúvósokból, a dobosok, Geröly Tamás és Benke Félix is láthatóan élvezik, amit csinálnak. Az utolsó egy óra a Vágtázó Halottkémek néhány klasszikusának a népi hangszerelésből adódó archaikusabb újraértelmezésével telik; a Kik vele, az Istenért!, a Hunok csatája, a Halló, Mindenség! és az Átírhatatlan történelem dallamai alatt a hallgatóság is féktelen sámántáncban oldódik fel, és több Hej!-kiáltás hangzik el, mint Pataky Attila szájából egész eddigi élete folyamán összesen.
Garandpierre Attila és Vágtázó Csodaszarvasa a lehető legjobban egyensúlyozik a VHK örökségével. Nem nosztalgiázik, de nem is akar elszakadni tőle (ez pedig keveseknek sikerül, legutóbb talán a Velvet Revolvernek sikerült kitűnően bánnia a GN´R-előélettel). Pont annyi a köze hozzá, amennyi a nevének. A zenei elképzelés, a zene jellege ugyanaz: egyszerű, monoton, pszichedelikus és felvillanyozó. Ráadásul mindezt népi hangszerekkel. Sajnos elég törékenynek, tűnékenynek hat a VCSSZ: tizenkét ember nem tudom, meddig tud így együtt vágtatni. Reméljük, sokáig.
13:56
