beszámoló [koncert]  2005. november 27. vasárnap   17:21

nincsen hozzászólás

  Nagyon jó emlékek élnek bennem a tavalyi Forr-a-dalom fesztiválról, így amikor megtudtam, hogy idén is megrendezésre kerül a buli, nem volt kétséges, hogy most is ott a helyem. Ismét remek felhozatalt sikerült összeszedni. Több mint 12 óra metal 22 hazai és külföldi zenekaral, ezt azért vétek volna kihagyni!
  Délben az újjáalakult Omen és az Akela dedikált, ez nem vonzott különösebben, így 13 óra felé érkeztem, amikor az első fellépők kezdhettek. A szervezők a tavaly őszi megoldást választották, és a kisszínpadot a klubteremben rendezték be (a tavaszi hasonló jellegű fesztiválon ez kívül kapott helyet, de a negatív tapasztalatok és a mostani hűvös idő valószínűleg mind hozzájárultak ahhoz, hogy visszatérjenek az eredeti koncepcióhoz). Itt az elején meg kell még említenem, hogy a tavalyi beszámolóban nagyon megdicsértem a hangmérnök stábot, mert mindkét színpadon szuperjó hangzást sikerült beállítaniuk, mindegyik fellépő esetében. Sajnos idén nem tudták megismételni ezt a bravúrt, mert semelyik zenekar hangosítása nem sikerült jól (egyik színpadon sem), az ének például kivétel nélkül mindenhol alul volt keverve, néha alig lehetett kihallani belőle valamit. Persze mindez azért nem ment a hangulat és a bulizás rovására, de tavalyi magas mérce azt eredményezte, hogy most csalódnom kellett.
  
  A koncertkezdés az Echo of Dalriada-nak illetve a Morfiumnak jutott a nagy- és kisszínpadon. Kicsit morcos voltam, mert akiket mindenképp meg akartam nézni a kisteremben, azok kivétel nélkül belecsúsztak valamely szintén ígéretes nagyszínpados koncertbe, és mivel nem vagyok híve a félig itt - félig ott koncertezésnek, akadt némi dilemmám. Aztán minden másképp alakult, mert a Dalriada bő egy órás késéssel kezdett, így teljesen felborult két színpad egymáshoz viszonyított programja. Őszintén szólva én ezt nem nagyon bántam, mert így például teljesen végigkísérhettem a tavalyról már ismert Morfium előadását. Most is iszonyú elánnal állt neki a jászárokszállási zenekar, földbe betonozott mindenkit az izmos thrash metaljuk. Szerencsére idén sem maradt ki az Ausgebombt a Sodom-tól, és a saját számok is hasítottak. Ígéretes banda, három demojuk jelent meg eddig, kíváncsian várom a folytatást!
  A Morfium vége felé már megejtettem némi ki-be rohangálást, de az Echo of Dalriada még mindig nem kezdődött el. Aztán végre megnyitották a nagyterem kapuit, az érdeklődők pedig rögtön besereglettek, látszott hogy nem véletlenül jöttek ilyen sokan fesztiválkezdésre. Vicces volt látni, ahogy hangolásnál a Tavaszi Szél Vizet Áraszt dalt minden rocker együtt énekelte Laurával. De végül belecsapott a banda az igazi Dalriada nótákba, sőt nem is akármilyenekbe, mert rögtön két vadiúj számmal indították a koncertjüket. Az irányvonal persze ugyanaz, mint eddig (szerencsére!), az egyik új dal például az Árpádházi Margit Balladája nevet kapta. A közönség nagyon aktív volt, valóban egy élmény ezt a csapatot a színpadon látni-hallani. A srácok is rendesen odatették magukat, talán csak Laura lehetne egy kicsit bátrabb, kevésbé visszafogott. Azért van még néhány hiányosság, az ének néha elég hamisnak hatott, de gondolom idővel ez is összeáll majd. Persze az új nóták mellett a Fergeteg lemez sem maradhatott ki, bár az idő sajnos viszonylag szűkre szabott volt. Így történhetett, hogy az olyan nagy közönségkedvenc, mint a Vérző Ima nem került lejátszásra, de volt helyette Védj Meg Láng, és az elmaradhatatlan Walesi Bárdok 1+2. A publikum remekül szórakozott, részemről pedig nagyon várom a Jégbontó albumot!
  
  Visszanéztem a kisszínpadhoz, ahol az Inferno épp műsora befejezésénél járt. Sajnálom, hogy nem tudtam őket végig figyelemmel kísérni, mert tavaly nagyon meggyőző teljesítménnyel rukkoltak elő. Külön felhívnám a figyelmet a rendkívül fiatal, de annál tehetségesebb szólógitáros srácra. Remélem összefutok még a bandával valamilyen koncerten. A nagyszínpadon eközben a Morpheus játszott, az ő programjukat többé-kevésbé végig tudtam nézni. A csapat az Élet és Halál lemezéből adott kóstolót a közönségnek. Látszott rajtuk, hogy nagyon felszabadultan, vidáman zenéltek, és a hangulat a közönségre is átragadt. Magyarországon nincs igazán elterjedve az általuk képviselt US-power stílus a´la Iced Earth, de mindenesetre örülhetünk neki, hogy ők ily módon színesítik a hazai palettát. A power metal rajongóinak ajánlott utánanézni a banda munkásságának, a koncertjük meggyőző volt abból a szempontból, hogy igényesen művelik a stílust. A Morpheus után ismét a kisszínpad felé vágtattam, ahol már az Alhana állt a deszkákon. Láttam már őket többször, és tudtam hogy ezúttal is vidám, felhőtlen hangulatú koncert várható tőlük. Most sem csalódtam, mert amit láttam a produkciójukból, az ismét kedvemre való volt. A végső stádiumban van már az új lemezük, hallhattunk némi ízelítőt, no meg persze a korábbi évek termései és kedvencei is terítékre kerültek. A bohóckodás persze nagyüzemben ment a színpadon, igen jó hangulatot teremtettek a srácok. Lazák voltak, jófejek, mind mindig. A saját számok mellett előkerült pár feldolgozás is, például a Breaking The Law a Judas Priest-től, és az Edguy-tól (ha jól emlékszem) a King Of Fools. Sigli és Bazsi még afféle „Priest-rugózást” is bemutatott, szóval valóban a szó szoros értelmében szórakoztatták a közönséget.
  
  A nagyszínpadon a Skyforger-t tekintettem meg, akikre igen kíváncsi voltam, mert csak annyit tudtam róluk, hogy valamiféle folk metalt játszanak, és hogy lettek. Igen persze, eddig is voltak, de lett nemzetiségűek, úgy értem. A nagyterembe beérkezve kissé megdöbbentő kép fogadott, először azt hittem, hogy a ZZ Top áll a deszkákon. Közelebbről már ki lehetett venni, hogy nem erről van szó, de valóban érdekes figurák voltak a lettek. Az énekes/gitáros egy az egyben úgy nézett ki, mint a morcos törp a Gyűrűk Urából, ellenben a basszeros meg egy iszonyat darab ember, legalább 2 méter magas óriás viking, aki csatabárd helyett hangszerével zúz mindent pozdorjára, számomra ő talán Little John figuráját személyesítette meg a Robin Hood-ból. Érdekesség volt a skótdudával, furulyával, és hasonló népi hangcsiholó berendezésekkel felszerelt tag. Maga a zene folkos, vikinges elemekből táplálkozik, némi pogány black metal hatással átitatva. Elsőre kissé furcsán méregettem őket, a muzsikát is szokni kellett, aztán egyre jobban belejöttem, és a végére már megkedveltem. Az angol nyelvű konferálástól eltekintve anyanyelvükön adták elő a harci himnuszaikat, még némi lelkesítő kántálásba is belefogtak. Szóval a nap igazi különlegességei voltak ők, nekem bejött a produkciójuk.

  A Skyforger-t a Demonlord követte a nagyszínpadon, ők nem hordoznak semmi különlegességet a zenéjükben, de jól művelik a tőlük megszokott heavy/power stílust. Ők is új lemezt készítenek, és emellett persze a régi kedvencekkel kényeztették a rajongótábort, lényeg hogy jó bulit nyomtak. Következett nagy kedvencem, a német Perzonal War. „Ezek az arcok pozdorjává zúzták, gyalulták az egész Petőfi Csarnokot, a nyakcsigolyáinkkal együttvéve, és végül az egész romhalmazt belebetonozták a talajba! Talán egy Machine Head koncert lehet még ennyire intenzív. Ahogy megdörrent ez a banda, és ahogy végigtolták a programjukat, hát az nem volt kispályás.” - ezt írtam róluk tavaly, és így történt most is. Megint brutális koncertprogramot toltak az arcunkba, de az iszonyatos zúzás mellett a dallamok, melódiák is főszerepet kapnak náluk. Vidámak, közvetlenek, jófejek voltak, nem győzték túlszárnyalni egymást a tagok a közönséggel való kapcsolattartásban. A legőrültebb egyértelműen az új dobos volt, aki a kopasz basszusgitáros ikertestvére lehetne, annyira hasonlítottak egymásra. A fazon szinte minden szám után felállt a dobszerkó mögül, és üvöltött ahogy a torkán kifért, meg a törülközőjét pörgette. Egyetlen hibájuk a rövid koncertprogram volt - de lehet hogy csak nekem tűnt annak. Két ízelítő a hamarosan megjelenő új lemezről, és a tavalyról is ismert Burning Symbols, My Secret, Devil In My Neck, és végül a Time Of Lies. Én még el tudtam volna képzelni pár dalt (a Demonstration Of Power-t mindenképpen!), de így is önkívületi állapotban zúztam az első sorokban.
  
  Folytatódott az est a Magyarországon egyértelműen közönségkedvenc Andy B. Franck-al, és a Symphorce nevű zenekarral. A német banda minden szempontból a Brainstorm-ra hajaz, mind zeneileg, mind fazonilag. Andy ugyebár Andy, a hullámos hajú gitáros megfeleltethető Milan-nak, a testes basszeros pedig Thorsten-t juttatta eszembe, egyedül a dobos fejhallgatója hiányzott az összképhez. Még némi germán power metal, és máris kész a Brainstorm… izé, Symphorce. Zeneileg tehát tényleg nagyon hasonló a két csapat, és nem csak Andy hangja miatt. Jól játszott a Symphorce, jó dalokat adtak elő, de valahogy nem éreztem akkora igazi átütő erőt a koncertjükben, mint a tavaszi fesztiválon a Brainstorm-nál. Thorsten-ék dalai is fogósabbak szerintem. Mindezek ellenére azért élvezetes volt a buli, és ehhez hozzájárultak az Everlasting Life, Tears, Haunting, Nowhere, Cause Of Laughter, Falling Through Again, Fallen, Slow Down dalok. Megjegyzendő még, hogy épp a buli előtt pár nappal lépett ki a dobosuk, így jelenleg a turnén két kisegítő ütőssel dolgoznak, érdekes volt hogy mind a ketten beültek a felszerelés mögé pár dal erejéig. Andy ezúttal is zseniális frontembernek bizonyult, nem csoda hogy a kis groupie girl-ök visongtak érte az első sorokban.
  
  Következett a nagy pillanat, a legendás Omen zenekar újraegyesülése és koncertje. A Nagyfi László, Daczi Zsolt, Nagyfi Zoltán, Vörös Gábor, Gubás Tibor felállásban színpadra lépő bandát óriási ováció kísérte, kétségtelen hogy az Omen lemezek több generáció kedvencei. A Pokoli Évekkel nyitottak, majd következett néhány új dal. Mivel ezeket nem ismertem, és őszintén szólva Gubás Tibor teljesítménye sem fogott meg (utólag tudtam meg, hogy bordatörést szenvedett, és így is csoda hogy színpadra tudott állni. Szóval valószínűleg ez lehetett az oka a kínlódó éneklésének, érdemes tehát még esélyt adni Tibornak, hogy egészségesen is megmutathassa képességeit), ezért nem tudtam megállni, hogy át ne siessek a kisszínpadhoz a Remorse-ra. Harc című lemezük kapcsán így is egyik elsőszámú magyar kedvenceimmé léptek elő, a Kultiplexes lemezbemutatójukról pedig nagy bosszúságomra lemaradtam, így egyszerűen nem tűrhettem tovább ezt a No Remorse állapotot, látnom kellett őket élőben is. A kisteremben botrányos hangzás fogadott, legelöl ahol álltam, a dalok majdnem hogy felismerhetetlenek voltak, Vince énekéből sem lehetett hallani szinte semmit. A banda beleadott apait-anyait, és csakis rajtuk múlt, hogy a hangulat még ilyen körülmények között is a tetőfokára hágott. Az általuk nyomott „seggreülős thrash” (seggre ülsz, ha meghallod!) persze engem is brutálisan felpörgetett, és megint csak nem tudtam mást tenni, mint önkívületi állapotban túrni, fél lábbal a színpadon. A program is igazi ínyencségekkel kecsegtetett, elhangzott a Harc, 20/40, Ha Lesz Még Folytatás, Várom Az Esőt, A Lény, az Over The Wall a Testament-től, valamint a Vak Vagy Ember a Sötétség lemezről és a ritkaságszámba menő In Versio albumról is elnyomtak egy dalt. Szuper buli volt, kár hogy a hangzás nem állt a srácok mellé.

  Gyorsan visszasiettem az Omen-re, hiszen róluk sem akartam teljesen lemaradni. Ekkor már a klasszikus felállás birtokolta a deszkákat Kalapács Józseffel, Sárközi Lajossal, Ács Andrással, és persze a két Nagyfival. Ács András volt a legfurcsább, ő echte olyan búrával rendelkezett, mint Joey Vera ex-Anthrax bőgős. De a hangszerének még mindig mestere, egy nem semmi basszusszólóra is elragadtatta magát menet közben. A többiek úgyszintén rutinosan szántották a színpadot, Kalács és Lajcsi már összeszokott párosnak számítanak a Kalapács zenekarban. Noha ezen együttes koncertes repertoárjába is bekerül néha pár Omen nóta, azért mégiscsak egy fantasztikus alkalom volt ez a mostani, hiszen olyan rég nem hallott, csodálatos dalok csendültek fel, amelyeket már eddig is rengetegen kértek eljátszásra. Másrészt pedig ebben a felállásban nem valószínű hogy (egyhamar) láthatjuk még az Oment. A klasszikus felállás a következő nótákat játszotta: Könnyű Szívvel, Az Áldozat, Anarchia, Vámpír Város, Bízd Rám Magam, A Harmadik, Szólj Ha Vagy, Kurva Vagy Angyal, Ne A Pénz (csodálatos!), Fagyott Világ, Csillaga Hívja, Hajsza A Tűzzel. Úgy hiszem ez a lista minden rajongónak megdobogtatja a szívét. Ezután volt a búcsúzás, ahol ostoba módon már bejátszották a zenét, így a ráadással is készülő zenekarnak már nem volt lehetősége visszatérni. Nagy kár érte, de azért azt hiszem így is remek pillanatokat éltünk át. Még Horváth Attila is megjelent a színen, az a remek ember, akinek csodálatos és szívhez szóló dalszövegei egy egész rocker generációt neveltek fel.
  
  Az Akela volt a másik fő fellépő, ők válogatásalbumuk megjelenése alkalmából gigantikus hosszúságú műsorral készültek. Jómagam egyáltalán nem vagyok egy nagy rajongója a bandának, így eleve tudtam, hogy a majdnem 3 órás műsort biztosan nem fogom végig bírni. De persze érdeklődve figyeltem, hogy mivel készülnek Akeláék, hiszen nem akármilyen buli lesz ez sem. Nos, valóban megadták a módját, el kell ismerni. A háttérben egy óriási kivetítő kapott helyet, ahol egyrészt a dalokhoz tartozó klipeket vetítették, másrészt meg különböző effektusok, néha vicces jelenetek díszítették a vásznat. Gitár-fétisiszta lévén alaposan megbámultam a két gityós dögös dizájnnal ellátott hangszerét, a Főnök is kivételesen józannak mutatkozott, így tényleg minden tényező adott volt egy fergeteges bulihoz. És valóban, jöttek sorban az Akela életmű fontos állomásai, mint a Félelem Születése, Fenevad, A Vér Nem Válik Vízzé, Farkasok Vagyunk, Fekete Bárány, Döntsd El!, Nyomás, Nekik Mondd!, Félúton, Kő, Sej Haj Lesz!, Forr-a-dalom, Ki Ad Nekem Pénzt?, a legkülönbözőbb korszakokból. Olyan igazi ritkaságnak számító nóták is előkerültek, amelyek már nagyon rég, sőt esetleg egyáltalán nem szerepeltek még koncerten. Majd megérkezett a színpadra Smici a Moby Dick-ből, és közösen adták elő a Keresztes Vitézt, a Moby Dick tribute albumon szereplő Akela-féle Talpakat, valamint a Közeleg című dalt. És ha már ilyen szépen összejöttek ma a rockerek, megjelent Kalapács Józsi is, és mindannyian közösen zengték a Rockernek Születtemet. Fontos mérföldkő volt ez a koncert az Akela számára, egy újabb beteljesedés az életműben. Kiváló látványelemek, hosszú program (bár szerintem az előzetesen számított 3 órához képest közel sem játszottak annyit, maximum kettőt), legendás dalok, sztárvendégek, mindez együtt talán az év koncertjét eredményezte az Akela rajongók körében. Én magam nem voltam végig jelen, párszor átnéztem a kisszínpadhoz is, bár ott nem fogott meg sok minden, egyedül a Tűzmadár előadását szerettem volna megtekinteni, de csak az utolsó számot csíptem el.
  
  A nagyszínpad programját a Fekete Sereg zárta, még nem láttam őket, így kíváncsian vártam hogy miről lesz szó. Nem tudtam mire számítsak, nem ismertem a munkásságukat, valamiféle darkos, doom-os zenét feltételeztem róluk. Őszintén szólva óriási pozitív csalódás voltak! Amikor besétált az énekes két hatalmas pallossal, és azokkal kezdett emberkedni, kissé tartottam tőle hogy itt valami túlzottan teátrális, klisés, már-már bohóckodásba illő valami fog születni, de amikor megszólalt a muzsika, és ahogy belelovallta magát a banda, én is egyre inkább kezdtem átérezni a zene hangulatát, és egyre jobban magával ragadott. Sok thrash és heavy hatásból összeálló, néhol doom-os átfedésekkel rendelkező zenéjük a magyar középkort, Mátyás korát próbálja elénk varázsolni, mindezt igényes, tetszetős kivitelezésben. Ha úgy tetszik, akkor itt is egy koncept-bandával állunk szemben, de mégsem tekinthető klisésnek, unalmasnak amit csinálnak, sőt nekem sokkal jobban tetszik, mint például az Akela farkaskodása. Headbang-elésről és zúzásról persze már szó sem lehetett nálam, a korlátnál némi bólogatásra és hajlóbálásra még futotta, de a maroknyi lelkes rajongó, aki végigvárta a csapat miatt a fesztivált, remekül szórakozott. Én is, és biztosan utána fogok nézni a Fekete Sereg kiadványainak, no meg persze koncerten is szívesen megtekintem őket újra.
  
  Így zárult az idei (R)Októberi Forr-a-dalom Fesztivál, azt hiszem minden látogató talált az ízlésének megfelelő fellépőket, és talán sikerült pár új kedvencet is megismerni. Részemről a Messenger, a Sacra Arcana, és esetleg a Keepers of Jericho fellépésére lettem volna még kíváncsi, de sajnos az átfedések miatt ez nem jött össze. Sajnálom hogy a koncertek megszólalása idén nem volt olyan jó, de várom a folytatást, a jelenlévők nagy száma és a jó hangulat a biztosíték arra, hogy van létjogosultsága az ilyen fél napon át tartó fesztiváloknak. A „koncertmérő” ezúttal is a piros tartományban kötött ki a legalább 3 nap nyakfájással (kissé durva volt másnap Halottak napján a temető látogatás, annyira szét voltam esve, hogy azt hittem mindjárt bezúgok valamelyik sírba…), de egy igazi metalarcnak bírnia kell a 12 órás metal-kiképzést. Az biztos, hogy akik végigtombolták ezt a remek fesztivált, azok megszolgálták a Fém-érdemrendet, aki meg kihagyta, az már csak E-kategóriás alkalmatlan lehet.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: