lemezajánló [nagylemez]  2005. november 24. csütörtök   17:57

nincsen hozzászólás

  Vérbeli, progresszív zenékhez illő számmisztikára épül a Dream Theater új lemeze. Ez az album ugyanis a nyolcadik korong a mindenkor öttagú csapat történetében. És milyen érdekes: a zenében ugye nyolc hangot különböztetünk meg, amelyhez öt félhang társul.
  
  Annak ellenére, hogy az Octavarium egy újabb (pont a nyolcadik) bizonyítéka annak, hogy a csapat nem mostanában ismerkedett meg ezzel a tézissel, egyfajta vissza-táncnak is felfogható ez a pont nyolc dalból álló mű. Vagyis a zenekar most mintha visszatért volna ahhoz a hagyományos progresszív metalhoz, amelyet többek között ők indítottak el. De még ezt is sikerült úgy elérni, hogy számos friss elem, eddig nem hallott hangulat van az Octavariumon. Ettől lett valóban progresszív.
  
  Meg egy kicsit persze attól is, hogy a rendkívül eklektikus összképbe annyi minden belefér. Mégis egy hallgatható, sőt önmagát hallgattató egyveleget kapunk, amelyiknek minden másodpercénél tudjuk, hogy Petrucci gitározik, Portnoy dobol, és így tovább. Így a Root Of All Evilnél is hátradőlhet minden DT rajongó, hiszen kap egy dagályos intrót, egy még dagályosabb refrént, egy megcsavarva is húzós riffet, és persze szólókat. Nyolc percben. Ha a hallgató ténylegesen hátradőlt fene nagy megnyugvásában, akkor akár úgy is maradhat a kettes The Answer Lies Withinnél, ami egy lassú, carpe diem szemléletet dicsőítő lírai darab. A These Walls nagyon mélyen, nagyon gonoszan köszönt be, már-már a Six Degreest idézve, de aztán Rudess szinti(padló)szőnyegének, és Petrucci megszelídített akkordozásainak köszönhetően már ismét a hagyományos Dream Theater hangulatok ugranak be. Talán ez a darab szemlélteti a legjobban a tagok zenei alázatát. Rengeteg labdát dobnak föl maguknak, de egyszer sem csapják le azt, vagyis egyszer sem kezdenek követhetetlen szólózásba. (Azt majd a címadóban. De az meg attól lesz jó.) Ezt a slágeres, helyenként U2 stílusgyakorlatként is értelmezhető I Walk Beside You követi, majd Myung parádés bőgő futamával indul el a Panic Attack, amely felzaklatott ütemeinek köszönhetően az Octavarium legsúlyosabb dala versenyben joggal nyert aranyérmet nálam. Nem sokkal marad le tőle a Never Enough, amelyben LaBrie alakít a szokásosnál is nagyobbat, dallamai alá pedig Portnoy olyanokat üt, hogy a ritmusképlet megfejtését matematikusokra kellene bízni, de Mike barátunk olyan lazán teszi mindezt, hogy a tudomány, mint olyan, ez esetben szóba sem kerül. A Sacrificed Sons témájához (szeptember 11.) méltón komor és komoly, még a gyors, levezető rész is drámai, elsősorban ez a zongora használatának köszönhető.
  Mindezt pedig a maratoni Octavarium zárja le, floydos őskáoszból indulva, balladán, virtuóz megoldásokon és a Jingle Bells megidézésén jut el a filmzenés befejezésig, röpke huszonnégy perc alatt. (A huszonnégy, az ugye háromszor nyolc. A hármas szám szerepére még nem jöttem rá.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: