lemezajánló [nagylemez] 2005. november 18. péntek 12:12
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásThe Eternal: Sleep of Reason Firebox Records
A nagyjából egyetlen riffet sulykoló-variáló intró alapján még elég nehéz volna eldönteni, hogy milyen zenét is rejt az ausztrál The Eternal második albuma. Ahogy azonban megszólal az első teljes értékű dalnak számító Everlasting, rögtön tisztulni kezd a kép: a Katatonia neve nem csak a Travis Smith által készített a lemezzel azonos című Goya-képet frappánsan idéző borító miatt ugrik be a lemez kapcsán. Aztán ahogy megszólal Mark Kelson hangja, gyakorlatilag egy csapásra tiszta lesz minden: az énekstílus kiköpött Nick Holmes, majd előbb-utóbb a zene is erősen paradiselostos irányba fordul, és ez többször előfordul majd még az elkövetkező hatvan percben. Viszont amilyen könnyű az első hallgatás alapján emígy belecsapni a lecsó közepébe, úgy cizellálódik a lemezről alkotott kép a későbbiekben.
Amire elég hamar fény derül, az az, hogy a maga műfajában (és mint majd kiderül, amúgy is) a Sleep of Reason közel csúcsalkotás. Ebben a stílusban köztudottan annyira egyszerű hasra esni, hogy ha valami komoly munkát hall az ember, hát akkor még az örömkönnyek is könnyűszerrel megjelennek a szeme sarkában, és én tényleg nehezen tudom elképzelni, hogy ezen a sötét hangulatú vonalon a fent nevezett bandákon (meg még maximum egy-két másikon) kívül bárki is tudna ennél jobbat produkálni. Egyetlen riff, egyetlen billentyűhang nem sok, annyi se fárasztó vagy felesleges, pedig kizárólag slágerekben gondolkozik az ötös. Talán azért van így, mert közben nagyon sok minden jut az eszükbe, és ami beugrik, azt nem átallják hibátlanul meg is valósítani és így azért már sokkal többről van szó annál, hogy néhány vastag dalszerzői vénával megáldott arc lenyúlta a legjobb gyászmetal bandákat. Talán akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Kelsonék behatóan ismerik mindazt, ami a rock- és metalzenében érzelemgazdag vonalon történt és történik, és kezdeni is tudnak valamit ezzel a tudással. Az egyértelmű hasonlóságok cáfolhatatlanok, de egyszerűen annyi minden keveredik az albumon, hogy szándékosan nem akarok zenekarneveket említeni. Van itt lassú, szaggatott, igazi doom téma, dark rock, tört ütemű riffelés, síró gitármelódiák, egészen hard rockos, sőt, néha progresszív metal felé tendáló megoldások, keleti hangulatú betét, rendhagyó női ének, és még a dalszerkezetek is változatosak de még konkrét Lost-slágert is úgy írnak a fickók, hogy csak elismerően lehet nyilatkozni róla. Közben pedig mindvégig sajátja a muzsikának az a borongós atmoszféra, amit (még mindig) rengeteg csapat szeretne, de egyre kevesebb képes magáénak tudni. Olyan természetességgel írja be magát ez a lemez az idei év maradandó darabjai közé, hogy órákig lehetne még kéjelegni rajta, de fölösleges.
Hab a tortán, hogy mindezt egy kétéves banda produkálja azokban az időkben, amikor huszonnégy havi létezés után a legtöbb csapatocskát még egy iskola pincéjébe sem engedném le öt embernek zenélni. Utálom azt képzelni, hogy itt a kristálygömb a billentyűzet mellett, de ha ezt a színvonalat tartósan képesek hozni (és van igazság, ami persze nincs mindig), akkor a közeljövőben egész csinos kultstátuszba tornázhatják magukat, és sűrűn mehetnek repülőjegyet váltani Európába. Nem azért számláltam a napokat mostanáig, hogy így legyen, de nagyon örülök, hogy van végre még egy kedvenc csapatom a kenguruk földjéről az AC/DC-n meg a Berzerkeren kívül.
12:12
