beszámoló [koncert]  2005. október 21. péntek   12:48

nincsen hozzászólás

  Mi a közös egy magyar, etno-rockot (vagy valami hasonlót) játszó csapatban és a szlovák jazz élet elvitathatatlanul legnépszerűbb énekesében? Október hatodikáig nem volt sok. Október hatodika után is csak annyi: volt egy közös koncertjük az A 38-as hajón. Ebből már az is könnyen kitalálható, hogy a Barbaro és Peter Lipa egészen másfajta közönséget vonzott, ami nem feltétlenül baj. Még az sem akkora probléma, hogy messze áll egymástól a két produkció zenei világa. A baj az volt, hogy a két koncert teljesen más attitűdöt kívánt a publikumtól. Összeegyezhetetlenül mást.
  
  A terített asztaloknál sörözgető, beszélgető, majd tapsolgató emberek ugyanis úgy festettek a Barbaro koncertjén, mint az egyszeri black metalos a habparty kellős közepén. Nem áradt fel az a megszokott energia a színpadra, így csak nagyon jó zene volt, semmi más. A katarzis a körülményekre való tekintettel elmaradt. Szerencse, hogy Cziránku Sándorék a nézőkre voltak tekintettel, és ők hozták azt, amit tőlük elvárunk: valahol Bartóktól kiinduló, Hendrixen is áthaladó, csavart, mégis gördülékeny muzsikát, ami mindig máshol lyukad ki, köszönhetően annak, hogy a népzene náluk nem hangskanzen. Élő és változó, mégis biztos alapja régi és új dalaiknak egyaránt. Mindkettőből kaptunk izelítőt bőségesen, hiszen volt Barbár tánc, Haramia, Guminéni és Pszichiáter is. Viszont ezek a dalok most sem úgy hangzottak el, mint eddig, hol Barcza Gergely fúvós hangszerei színezték át a számot, hol a gitárok hoztak valami eddig nem hallottat, legyen az erősítőt próbáló gerjesztés, egymásba fűzött harmóniák, vagy üveghangokkal (óvatosan és csendesen) dobálozó basszusszóló. Vagyis visszafogott közönség ide, szolid taps oda, a Babarot már megint élmény volt megnézni.
  
  Peter Lipa ezzel szemben csak egy kellemes hangulatot tudott biztosítani. Elsőrnagú zenészei vannak neki is, ő maga is egy nagyszerű jazz énekes, de nem is akar ennél több lenni. Ő könnyed és elegáns, szolid és visszafogott - ahogy a nézők nagy része is. De hát Lipa is volt az est fő attrakciója. Meg is hálálta a bizalmat kedves és következetesen hibás magyar konferansszal, Beatles, Animals, és jazz klasszikusok felidézésével. Sajnos azt kell mondjam, hogy ez egyet is jelentett ezen klasszkusok kiherélésével. Az Animals nótában (igen, igen, hát persze, hogy a House Of The Rising Sunban) ugyan felbukkant egy sikoly, vagy valami vérmesebb szólam, de ez még így is túl jólfésült volt. A Beatles-féle And I Love Her ugyanolyan szende volt, mint az eredeti, csak jazz körítéssel tálták nekünk északi szomszédaink. A With A Little Help Of My Friends viszont közelébe sem ért Joe Cocker változatához. Persze, Peter Lipa egészen mást mutatott meg ebből a dalból, mint kedvenc rekedt angolunk, de amíg az egyiket önkívületben üvölti az ember, a másik alatt meg csak szép nyugodtan csettintget. Érdekes módon a saját számai valahogy jobban sültek el, mind a latinos, közönségéltetős Caracas, mind a két szlovákul előadott nótája izgalmasabbnak tűnt. Itt mintha a hangszeresek is önfeledtebben parádéztak volna, különösen a loboncos, a szólózást talajgyakorlatokkal, és gyógytornával összekötő szaxofonos volt elemében, ennek többnyire az igéretesen, és szerényen játszó zongorás és mi láttuk kárát, őt hallottuk ugyanis a legkevesebbet. A söprögető dobos és a tappingelő basszusgitáros sem középiskolás fokon bántak hangszereikkel, de az is biztos, hogy inkább voltak gürcölő stréberek, mint renitens és forradalmár zsenik. De legalább kellemesen lehetett sörözgetni, beszélgetni, majd tapsolgatni a zenéjükre.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: