beszámoló [fesztivál]  2005. október 16. vasárnap   14:20

nincsen hozzászólás

  Mezőtúr, tűző nap, negyven fok, de a haj lobog. Aztán Mezőtúr, tűző nap, negyven fok, de a haj még mindig lobog (vagy legalábbis próbál lobogni). Végül Mezőtúr, húsz fok, szakadó eső, de a haj még mindig lobog. A háromnapos Wan2 fesztivál krónikája következik.
  
  Első nap
  
  Bár a headlineri státuszt rejtélyes módon nem érdemelte ki a szervezőknél a Soulfly, az első nap egyértelműen Max Cavalera world metal munkacsoportjáról szólt. Már kora délután keresztbeálló szemű Jumpdafuckup-pólós rasztahajúak tömegei ordították az ivók asztalain dobolva, hogy eyeforaneyeforaneyeforaneye, mi pedig válaszként halkan azt duruzsoltuk magunk elé: back to the primitive
  
  Eme idillbe csöppent aztán bele a Csakazértis. A banda kicsit sem fáradt, a stílus, amiben utaznak viszont sajnos az. Igazán kár, hogy ilyen elcsépelt, rappel kevert szimpla rockzenébe feccölik azt a rengeteg energiát, jókedvet és lelkesedést, amit a színpadon tanúsítottak, mert valami eredetibb muzsikával egészen elsöprő is lehetne az összhatás. Persze az is igaz, hogy ha ilyen elánnal csinálják a műsort, akkor nyilván nagyon jól érzik magukat, és eszük ágában sincs bármin változtatni. Lelkük rajta, végül is sokan vették így is a lapot.
  
  A Meshuggah előtti újrabemutatkozó koncert óta a Neck Spraint vigyázzban állva várom mindenfelé, ahol csak összefutunk. Ráadásul okkal, mert a banda rendre meg is ismétli az ott látott-halott bosztoróc, plafonracsulázós dörgedelmet, és ez alól (persze a plafonracsulázástól eltekintve) Mezőtúr sem volt kivétel. Két félből ritkán lesz olyan kerek egész, mint amilyen a csapat régi tagjai és Pityesz egymásra találásából lett: az annak idején, az utolsó trióban adott koncertek környékén már elég fáradtnak tűnő hangszeres szekció most még a fénykorában látottakat is túlszárnyaló vehemenciával szaggat, a frontember teljesítménye pedig soha eddig nem volt ilyen szigorú. Ráadásul az egész brigádból árad a büszkeség, és az új dalok is piszkosul erősek a Crush the Pain, a How Dare You és a többi régi nóta meg mindig is az volt, szóval a Neck Sprain győzelemre van ítélve, és ennek egy újabb bizonyítéka volt ez a koncert is. Pont.
  
  A Zanzibár szerepeltetésétől annyira lázba jöttem, hogy egészen a közeli csárdáig futottam, pedig halál komolyan nem vagyok ellenére a mainstream rockzenének. Annyit azért a falakon kívülről is nyugtáztam, hogy a csapat pont olyan jó élőben, mint a rádióban.
  
  Minthogy Max Cavalera posztsepulturális tevékenysége eleddig (de úgy tűnik, csak eleddig) jobbára egy villogó Roots light feliratban látszott kikristályosodni, igazán nem vártam sokat a Soulfly fellépésétől. Mégsem csak a sok sörnek vagyok kénytelen betudni, hogy nagyon is tetszett a mutatvány, ugyanis a bősz egynullázós riffelés élőben pont olyan elemi erővel tud sújtani az elsőtől az utolsó percig, mint amilyen unalmas egy idő után lemezen. És innentől már öngerjesztő a folyamat: ha a riffek ülnek, jobban kibontakoznak a világzenei részek, meglepőbb az egész, és sokkal jobban tetszik a móka. Szóval ami tény, az tény: a Soulfly kimondottan izgalmasan szerepelt Mezőtúron. A Prophecy-, Downstroy-, Living Sacrifice-, Jumpdafuckup-, Back to the Primitive-féle döngetések között okosan elszórva érkeztek az olyan kis finomságok, mint a spontán gitárjammelés vagy a nagy közös zenekari dobolás, aztán időről-időre feltűnt egy vendég is a színpadon (hol egy Cavalera-családtag, hol egy nyurga rapper, hol egy cro-magnoni hardcore-veterán), és terítékre került néhány igazi klasszikus is. A Roots Bloody Roots szerepeltetésén mondjuk csak annyira lehetett csodálkozni, mint azon, hogy Cavalera két darab rasztája még jobban összerohadt az elmúlt évben, de azért nem esett rosszul, a Territory, az Inner Self és a Nailbombtól megidézett Wasting Away meg pláne nyomós okot adott a vidámságra. (Ahogy az is, hogy Cavalera kétszer köszöntötte a koncert folyamán Budapestet.) A végén aztán persze az órák óta követelt Eye for an Eye is elhangzott, úgyhogy nyomhatták az asztalondoboló alkoholpusztító worldmetalosok is, ha kibírták addig (vagy még időben felébredtek). Ez aztán jó mulatság, férfimunka volt.
  
  Lukácsot megdobni már sokkal kevésbé volt az. Egy bandát szabad nem szeretni, megdobálni viszont nem. A Tankcsapdát sem. Valaki szerint mégis, így hát röpke két színpadon töltött perc után Lukács kapott egyet a füle mögé. Az amúgy is a csapat morcosabb szerzeményei közül válogatott nyitódalok mondjuk külön erőre kaptak a zenészek emígyen felpaprikázott hangulatától, és nem volt rossz hallgatni a hajigálónak személyre szabottan átköltött szövegeket sem, de azért jobb lett volna, ha nem történik ez meg. A buli előrehaladtával mindenesetre sikerült megfeledkezni az incidensről, úgyhogy a szokott hangulatban riszálhatta mindenki a fenekét a slágerkollekcióra, mely ezúttal olyan gyöngyszemekből lett összeválogatva, mint például a Csőre töltve, az Egyszerű dal, az Úgy szeress, a Nem érdekel, vagy a Johnny a mocsokban. Aztán meg mindenki elriszálhatta magát a sátráig vagy a legközelebbi söntésig, és saját ízlése szerint húzhatta le a rolót a nap végén.
  
  Második nap
  
  Az elég szürkére sikerült középső nap helyett sokkal jobb lett volna még egy színpadot felhúzni, és kétnaposra sűríteni a bulit, de legalább a másnapi eső eshetett volna akkorra. Így viszont maradt a lézengés.
  
  A programot nyitó Mantra jó messzire jutott korai zenei világától, de egy ehhez hasonló banda esetében elég nagy badarság volna megkérdőjelezni a hitelességet. Mély nyomokat nem hagytak ezek a dallamos rocknóták, de legalább a délutáni macskajajos jövés-menéshez kellemes hátteret szolgáltattak, és tagadhatatlanul szétosztottak egy kis pozitív energiát az egybegyűltek és arra járók között.
  
  A kulturális sokszínűség jegyében az eztán következő Akela-koncerttel párhuzamosan PANKKK-felvilágosítást is hallgattam Lovasi Andrástól és Tóth Gergőtől, majd megsasoltam a Superbuttot. Az idén már a külföldi sátras metalünnepek felé is kacsingató banda az első hazai fesztiválfellépésén szokás szerint rutinból tángált el mindenkit a Lust Kills- és Fishmachine-típusú slágereket felépítő benga riffekkel, nyelvcsomózó verzékkel és tüdőtágító refrénekkel, a közönség pedig szinte már kérés nélkül is rúgta a port a megfelelő (de legalábbis a megfelelőhöz erősen hasonlító) koreográfia szerint. Szerencsére tehát jutott egy kis fesztiválhangulat aznap is a nagyszínpad környékére.
  
  Nem volt éppen okos húzás egyszerre felléptetni két közkedvelt Bprnr-zenekart, de azért a publikum érzékenyen érintett része nagy nehezen döntésre jutott a merre és mikor ügyében. Néhányan hozzám hasonlóan már a The Idoru kezdésére átsiettek a kisszínpadhoz, a többiek meg szépen szállingóztak a Superbutt-buli végeztével. Így se lett mondjuk túl nagy tömeg, de legalább a szándék megvolt. Az együttesben pedig nem csak a szándék van meg, hanem a tehetség is, úgyhogy megint sikerült egy egyszerre végtelenül pörgős és végtelenül dallamos bulit összehozniuk, ami egyáltalán nem gyakori párosítás. Még lemezen se, nemhogy így élőben, úgyhogy újfent csak elismerően tudok biccenteni.
  
  Este a bölcs ember még iszogatott egyet a töröttlábú frontemberrel muzsikáló Junkies bulijára, aztán az éjszakai vihar előtti csöndben zenélő Hooligans meglepően életteli koncertjére is, majd elvonult felkészíteni a sátrát a mindenféle inkognitót mellőzve közelgő viharra. Persze csak azért, hogy elmondhassa: ő legalább megpróbálta.

  Harmadik nap
  
  Harmadnapra virradóra tehát ránk szakadt a fesztivál eleje óta rettegve várt eső, úsztak a sátrak, úsztak a mobilvécék, úsztak a piáldák, úsztak a színpadok, a bulizók pedig igyekeztek sikerrel szörfözni a sártenger hullámain, ki talpon, ki hason, ki háton. Az éjszakai felhőszakadás egészen a késő délutáni órákig tartott, rendesen belerondítva a programba is, így hát a nagyszínpadon elsőként fellépő Leukémiának is csak egy maréknyi fanatikus jutott a teltházas Kultiplex-buli után. Az esőfüggönyön keresztül még a Soulfly komplexnek épp nem nevezhető dalkölteményeit is nehéz lett volna kivenni, hát még ezeket a furmányos-fordulatos kompozíciókat, vagy pláne a halk konferanszokat. Kár, nagy kár. És akkor nem is tudom, mit mondjak arra, hogy az amúgy is megkurtított koncert alatt begurult néhány homokfutó (legalább egy Kamion lett volna), és az illetékesek elkezdték szalmával felszórni a placcot. Szép gesztus, de talán negyed órát még lehetett volna várni vele. Annyit mindenesetre e meglehetősen töredékes élmény birtokában is megkockáztatok, hogy a banda játékában mindeközben nem sok hiba akadt. Valahogy sejtem, na.
  
  A miniszterelnöki látogatással frappánsan egyszerre időzített Hétköznapi Csalódások-koncert az egyik leghangulatosabb volt az egész fesztivál során, pedig igazán nem vagyok elfogult a bandával szemben. Ebben a csapatban nincsenek különösebb hangszervirtuózok, sem szépfiúk, de még csak slágergyárosok sem, viszont amit kell, azt mindenki elzenéli úgy, ahogy kell, a zenészekről nem csak hinni szeretné az ember, hogy ott vannak a színpadon, hanem tényleg, és a Kaukázusi krétakör meg a Commandante tényleg jó nóta a maga módján. Ilyesmi (is) kell a fesztiválszínpadokra.
  
  Néha elgondolkodok rajta, hogy miért jó az, ha egy banda dalait egy másik banda játssza nekem élőben, de ettől még az Iron Maidnem koncertjein mindig tapsikolva sivítom a magam szerény hangadottságainál jóval komolyabbakra komponált Iron Maiden-alapműveket. Talán az lehet a titok, hogy ha jó dalokat játszik egy jó csapat, akkor úgy is működik a dolog, hogy más írta azokat a bizonyos opuszokat. Márpedig a The Number of the Beast, a Run to the Hills, a The Trooper, az Iron Maiden vagy épp a Hallowed Be Thy Name nem csak gyarapítja a hibátlan nóták számát, de alapvetően definiálja, hogy a heavy metalban mi számít hibátlan nótának. Az Iron Maidnem meg egy király brigád, szóval a koncertjeiken gyakorlatilag az egyedüli alternatíva a tapsikolva sivítás. Méghozzá ahogy körülnéztem a buli alatt majdhogynem mindenki számára. Ráadásul a Maiden iránt komolyabban is érdeklődők mindig beírhatnak a bandának egy külön pirospontot is valami csemegeszámba menő nóta citálásáért, és ez most sem volt másképp: ezúttal a The Duellistsért jár a külön dicséret és köszönet.
  
  Két vihar között (meg egy harmadik alatt) még egy Blind Myself-koncertet is kaptunk, na ezt nevezem én felkavaró élménynek. A ronggyá ázott, össze-vissza túrt szalmakötegek és a borongós égbolt által teremtett, egyszerre pre-, poszt- és csak úgy simán is apokaliptikus hangulatban pláne szép nagyot ütött a Point of No Return és a Circle of Pain közé zsúfolt műsor, pedig a banda ezúttal legalábbis látszólag még jókedvében is volt. Na persze nem afféle bazsalygós-dínomdánomos hangulatra kell gondolni (az mondjuk elég hülyén is állt volna az Understanding of Love-hoz, a Ravenshez, a Worst Case Scenarióhoz, a Small Charactershez, a Heavent-höz meg a Horrified by the Sunhoz), pusztán arról van szó, hogy ezúttal kicsit több volt a konferansz, és kevesebb a szigorú pillantás. Lényeg a lényeg: a Blind Myself majdnem mindenhogyan gyilkos, és így is az volt.
  
  Ezután Depresszió-koncert volt. Közben eleredt az eső.
  
  Aztán már szakadt. Zuhogott. Ömlött. Rejtélyes módon az ivó mellé állított méretes asztali ernyők tövében is elázott mindenki. Először csak bokáig. Aztán térdig. Végül nyakig. Ez ám a fesztiválhangulat. Hogy ezek után az Anthrax kábé akkora közönségnek játszott, amekkorának utoljára talán a Fistful of Metal idején, az bizony nem is olyan meglepő. Az már annál inkább, hogy egyvalakit leszámítva milyen lelkesedéssel tették-vették magukat. A banda reunionja úgy ahogy van, visszataszító történés (pláne annak fényében, hogy minek indult és mi lett belőle), az viszont tény, hogy nagy energia volt a csapatban, és érdekes volt látni ezt az eredeti felállást (más kérdés, hogy jobb lett volna, ha ennyiben ki is merül az egész, és jövőre már John Bush-sal jönnek vissza). Dan Spitz helyett mondjuk egy gitározó pávakakast is kiállíthattak volna a színpadra, nem nagyon csillogott semmi érzelem a fickó szemében a kevélységen kívül, a másik visszatérő, Joey Belladonna viszont kifejezetten kellemes benyomást tett. Komolyan és őszintén dobálta magát (bár láthatóan egész másfajta szenvedély fűti, mint utódból lett elődjét), és a hangjával is felhívta magára a figyelmet, pedig egyikre sem számítottam igazán. Néha azért kicsit megbicsaklott az éneklésben, de a hosszú másodpercekig kitartott sikolyokkal bőven bizonyította, hogy van még keresnivalója a színpadon. Charlie Benante és a gumibogyószörpön nevelt Shongokura emlékeztetve fickándozó Scott Ian eszelős játékát és karizmáját nem méltatnám hosszasan, mert felesleges, és Frank Bellóról is legyen elég annyit mondanom: láthatóan csak azért szállt ki egy rövid időre a csapatból, hogy most estéről-estére még jobban be tudjon kattanni, mint anno. A három figura ikon-státusza több mint megkérdőjelezhetetlen, ahogy a citált dalok himnusz-mivolta is: Among the living, Got the Time, Caught in a Mosh, Madhouse, Antisocial, NFL, Medusa, Indians, Be All End All, Metal Thrashing Mad, I Am the Law. Meglepetés egy szál se, cuppogó cipőben villázás, kiabálás, és a tocsogó hínárhaj lóbálása viszont annál több. Aztán néhány (őszintén) hálás mondat Belladonnától azért, hogy mi még az elmúlt órák traumája után is kiabáltunk, villáztunk és lóbáltuk a hínárhajunkat, és már kezdték is félárbocra ereszteni a színpad fedelét. Az Anthraxért bizony megérte végigtűrni a szakadó esőt és minden más egyebet is.
  
  Három óra múlva a koromfekete éggel egybeolvadó sártengerben szinte már erőfeszítést igényelt, hogy észrevegye az ember: itt fesztivál volt (merthogy még a szemét sem látszott ki a dagonya alól), de azért az emlékeinkből nehéz lesz kitörölni, hogy idén is jártunk Mezőtúron. Ja, és persze találkozunk 2006-ban.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: