lemezajánló [válogatás]  2005. október 11. kedd   12:14

nincsen hozzászólás

  Némiképp félrevezető lehet a BBE Music két korongos válogatásának címe, ugyanis nyugodtan kilehetne adni The Roots Of Hip Hop címen is. Az elsőt biztosan, hiszen ami ezen szerepel, azt ma már nem nagyon tekintjük hip hopnak, még ha ezekből a dalokból, ezekből a stílusokból alakult is ki az egész műfaj. Vagyis van itt egy csomó funk, meg soul szerzemény, DJ Premier jóvoltából. Érződik is az igyekezet, meg a nagy lelkiismeretesség, hogy ki ne hagyjon senkit a hip hop királyai (és királynői) közül, de hát be kellett érnie tizenhárom dallal. Aggodalomra azonban semmi ok: remek munkát végzett.
  Ahogy a kettes lemezt szerkesztő Mr Thing is, aki már a (nagyon) korai rap színtér klasszikusai közül igyekezett válogatni fáradozása hasonlóan minőségi eredménnyel zárult, mint DJ Premieré.
  
  Tehát nem csak elvégzendő feladatként kezelték a munkát az illetékesek, így gyermekkoruk legszebb dalai préselődtek lemezre. DJ Premier Grover Washington instrumentális funkjával, a Mister Magic-kel nyit, aztán a The Brothers Johnson Q-jával folytatja, közös tulajdonságuk a hihetetlen húzós és ösztönös groove, meg valamiféle jazzes, könnyed elegancia.
  Bezzeg Vickie Anderson felvágott nyelvvel osztja a Soul Sisters üzenetét, hatalmas dög, és még hatalmasabb, recsegő szaxofonszóló van ebben a dalban.
  Aztán szelíden csordogál a Nina Simone-féle Dont Explain, majd Jerry Butler kapcsol rá, ezt követően pedig jön Rufus és Chaka Khan, a zseniális soul-melódiákat szinte pazarló Sweet Thinggel. Screaming Jay Hawkins következik, természetesen az I Put A Spell On You-val, amiben teljes hangterjedelmét bemutatja, elképesztő sikolyokkal fűszerezve azt. Aztán súg-búg még egy sort Ottis Redding, és Curtis Mayfield is, így aztán a Chairman Of The Boardra marad, hogy ismét bólogatásra bírja a hallgatót a nagy andalgás közepette - sikerrel is jár, bár egy Men Are Getting Scarce-el ezt nem nehéz elérni. A záró periódusban két Percy Sledge altató közé nagyon helyesen egy Wilson Pickett klasszikus, az In The Midnight Hour kerül, és nem csak azért jó ez a szám, hogy ébren tartson a lemez végéig. És persze hiába dolgozták fel annyian, még mindig így az igazi. De ez igaz az összes fenti darabra is.
  
  A második lemezre az előadók már elfelejtettek énekelni, itt már bizony kertelés nélkül beszélhetünk rapről, bár a zenei alapok még ebben a korai időszakban még igencsak a fent taglalt műfajokon, vagyis funkon, és soulon nyugodtak. Innen a hip hop bólogatásra ingerlő erőteljes minimalizmusa, amely megmaradt, legyen szó bármely későbbi oldalhajtásról.
  Így Eric B és Rakin nyitó Microphone Fiendjéig a De La Soul záró Biznizzéig egy a recept: bakelitsercegéssel körített repetatív funk, nyelvtörőnek is beillő gyorsasággal elszavalt utcaszólamokkal vegyítve. Ebből talán Pete Rock hozta ki a legtöbbet, különösen a második szerzeményére, a Lots Of Lovin-ra igaz ez a legjobban, hangulata annyira lazulósra sikerült, hogy önkéntelenül is hátradől tőle az ember.
  Big Daddy Kane azért már előrevetítette a keleti part koszos disszonanciáját, valamivel lassabban és fenyegetőbben teszi ugyanezt Smif N Wessun. De nem maradhat ki a Wu Tang soraiból induló, megboldogult Old Dirty Bastrad sem, aki két nótában is harapdálja a mikrofont, és ezáltal igazolja, hogy nem véletlenül emlegetik még mindig a legnagyobb MC-k között. Így az utána következők (Kenny Dope, Royal Flush) meghallgatása helyett talán érdemesebb is inkább a stop gombot újra megnyomni. De csak azért, hogy utána elölről meg lehessen hallgatni az egész lemezt, amely egy kincs. Nem csak azért, mert dokumentálásként levéltári funkciókat lát el, de még jó is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: