beszámoló [fesztivál]  2005. szeptember 21. szerda   17:57

nincsen hozzászólás

  Van annak már tizenkét éve is, hogy Szigetre járunk, de csak most, a tizenharmadik alkalommal fordult elő az, hogy augusztus második hetében léptünk a K-hídra egy hét együttlét reményében. Állítólag ennek az időpontcsúsztatásnak köszönhetően sikerült megnyerni a jóval aktuálisabb (csúnya szóval élve trendibb) fellépőket, és sikerült a külhon felé is vállalhatóvá tenni a Sziget programját. Úgy látszik, ez be is jött, mert ilyen-olyan felmérések szerint az elkelt hetijegyek ötven százaléka valahol Olaszországban, Németországban, Franciaországban, és ki tudja még hol talált gazdára. (Csak halkan jegyzem meg: elég óvatosnak érzem én ezt az ötven százalékot)
  
  Nulladik nap
  
  Olyan sem fordult még elő a világtörténelem tucatnyi Szigete közül egyiken sem, hogy a nulladik nap nézőcsúcs dőlt meg, és ennélfogva született is gyorsan egy másik. Ehhez kellett az Illés együttes ötödik búcsúkoncertje, amely igen megható eredménnyel járt. Kerülném a szentimentalizmust, és azt sem fogom ecsetelni, hogy micsoda generációs összeborulásnak lehettünk tanúi. Mert ilyen nem volt. Megható az egészben az volt, hogy egy olyan réteg is eljött a Szigetre, aki tavaly a TV előtt még azért lobbizott és indulatoskodott, hogy takarítsák ki innen ezt a sok huligánt. Most pedig itt voltak ők is, több tízezren, mert kíváncsiak voltak egy újabb Illés búcsúra. Meg is kapták a magukét, elhangzott az összes Sárga Rózsa-, Légy jó kicsit hozzám-, Amikor én még kissrác voltam-típusú Bródy-Szörényi sláger, amelyek, el kell ismerni, tökéletesen belőtték az akkori idők hangulatát és rezdüléseit. Az már csak a sok hazai kultúrtörténeti vakvágánynak köszönhető, hogy ezek a negyvenéves hangulatok aktuálisak tudtak maradni, és a Nagyszínpadon szólalhattak meg. Ezen vakvágányok nélkül az Illés maximum Korda Gyurit vezethette volna fel a Táncdalfesztivál sátorban. (Tompi)

  Első nap
  
  Az első napon is egy visszatérő (és nem egy vissza-viszatérő) vendéget láthatunk a Nagyszínpadon, a baszk ska zászlóshajóját, a Ska-P-t. Pár éve még a Világzenei színpadon játszották el az ezúttal Bushnak (ki másnak) címzett Welcome To Hellt, a szabad Palesztináért kiáltó Intifadát, de a váltás nemcsak amiatt volt szükséges, mert több helyre volt szüksége a formációnak a gólyalábazáshoz, és a koreografált mozgásokhoz. Hanem bizony azért is, mert rengetegen voltak kíváncsiak Pulpul lágy és a fúvósszekció harsány dallamaira, és úgy egyáltalán a remekbe szabott dalokra. Tökéletesen lehetett is hallani ezeket, látni viszont alig, mert még pont a szemünkbe sütött a nap. Mindegy, a nagy skankingelésben úgyis nézzen csak mindenki a lába elé!
  
  A Morcheeba is rutinos szigetelőnek számít már, sőt ők még a legnagyobb színpadot is ismerik. Egyedül az új énekesnőnek, Daisy Marteynek volt új a terep, de belakta hamar, ugyanis jó néhányszor nagy boldogan körbeugrálta azt. Társai addig kimért britek módjára adagolták nekünk a nagyon sok mindennel átitatott minőségi trip-hopot, úgyhogy a Ska-P-hez hasonlatosan a Morcheeba is megtáncoltatott minket, csak hát jóval lassabb volt a tánc. És az ütemeket leszámítva jóval változatosabb a muzsika, mert volt benne slidegitáros blues, a Brit Nemzetközösség egyenjogú gyarmatainak (világ)zenéje, és Daisy hangja, amelyről jólesne leírni, hogy ezerszínű, de sajnos nem az. Maradjunk annyiban, hogy kellemesen fátyolos, és rengeteg érzést tud megszólaltatni rajta. Majdnem ezret. (T.)
  
  Hazánk egyetlen igazi swingcsapatáról, a Swing Ladiesről sok jó kritikát hallottam, de mivel nálam Ellington a mérce, óvatosan közelítettem a jazzsátor felé. Hogy így sem csalódtam, az pedig egyáltalán nem csak annak köszönhető, hogy az együttes mind a tizenhét tagja nő. Ugyanis a kissé merev hangulatot leszámítva valóban hitelesen idézték meg a swingkorszak nagyjainak zenei világát kimondottan sajnáltam is, hogy a műsorukat le kellett szűkíteni.
  
  Abbé és Schlekk doktor psychobilly-szabadcsapata, a Yellow Spots épp a környéken garázdálkodott, ezért a Talentum felé vettem az irányt. Nem is ok nélkül, hiszen egész jó koncertet láttam, 5 pontos skálán mondjuk 10-et adnék rá. Schlekk a maga nyugodt módján mérte a ritmust, mint az állat, míg a szabadjátékban hívő fúvósok nyomták, amit akartak - csak néha találták meg a hangnemet és a témát, ami elég nagy baj. Abbéval viszont nincs baj, legalábbis addig, amíg nem rólam veszi le a szemüveget, hanem mondjuk a mellettem állóról. Tőle extrém a show: (mű)bőrcafatok lógnak az arcáról, mészárszékről hozott abroszra emlékeztető (mű)vérfröccsös (vagy kecsöpös) ingjében tetszeleg, és úgy prédikál, hogy az nemcsak egy misét ér meg. Én ezzel le is tudtam a bemelegítést az Obituary koncertjére. (Utazó)

  A Quimbyt nemcsak azért tekintettem meg, mert túl erős lett volna a váltás a Morcheeba és az Obituary között, hanem azért is, mert érett, színvonalas produkciójukhoz már volt idén szerencsém, és még akartam belőle. Egyáltalán nem is csalódtam, hogy ugyanazt a programot hallgathattam meg, amit pár hónappal korábban. És most sem tudtam beskatulyázni a Zéró Dalt, a Káosz Amigost, mert nagyszerűen keverednek bennünk a húzós, Líviusz által felturbózott modern ritmusok, a helyenként latinos trombitaszólók, a Kiss Tibi és gitárja által súgott-búgott, visszafogott rock n rollal. Szokták ezt nevezni alternatívnak, de szerintem ez a produkció inkább volt egy (még) nem létező kultuszfilm zenéje. (T.)
  
  A Quimby után megérkezett Sean Paul, aki nem csak jófajta dancehall zenével, hanem vélhetően igen sok impozáns csípőriszálással is a Nagyszínpad környékére csábított. Mi azonban mégis a Sziget nem létező sarkába száműzött metálgettót és a hínárhajlóbálást választottuk, az Obituary mocskolódó riffjei ugyanis mindennél előbbre valók. Szerencsére a hangmérnök is így gondolta, amit nem győztünk eléggé üdvözölni, ugyanis az úgynevezett lemezminőségű megszólalás igen ritka vendég a Szigeten, a metalporondnál meg pláne. A körülmények ilyetén szökőévenként előforduló együttállása szó szerint Insaaaaaaane headbangelésre ingerelt a kezdő Redneck Stomptól a Cause of Death-en és a Threatening
  Skieson keresztül a stílusosan szolid eleganciával záró Slowly We Rotig. Magyarul: igazi egyórás mocsárbaszállás volt az Obituary budapesti visszatérése. A következő napok felhozatalát elnézve ez bizony kezdőlökésnek olyan erős volt, mint lengőajtónak a faltörő kos.
  Figyelem! Stábunk egy üveg jófajta bourbon whiskyt ajánl fel bármiféle, John Tardy hangképző szerveiről készült orvosi képfelvételért cserébe. (András és Tompi)
  
  Noha voltak fúvósok, és itt voltak a Fiatal Lányok is, a PUF fellépéséből már nem sugárzott az a mágikus erő, ami a korai halászkertes bulikat jellemezte. Talán majd a következő alkalommal megfejtem, hogy mi ennek az oka, de még jobban örülnék, ha inkább nem lenne min gondolkodnom. (U.)
  
  Azon viszont sajnos gondolkodni sem kellett sokat, hogy a Wall of Sleep koncertje miért nem volt olyan, amilyen lenni szokott (értsd: katartikus, egy órában összecsomagolt békebatyu, ami a Sziget, vagy akár a hónap végéig is kitart). Röviden összefoglalva: a jelenlegi gitárpárosból csak egyvalaki látszik tudni, hogy miről szól ez a banda, a doom, meg az ilyenek. A dalokkal persze így sem volt probléma: az On Pain of Birth, a Hands of Dust vagy az I Sleep most is kezünkbe adta a balkezes Gibson SG léggitárt, de még a mindenható Under the Sun alatt sem éreztük azt, hogy igazi lenne az instrumentum. Pedig korábban szoktuk. (A. és T.)

  Második nap
  
  Bizony féltem, hogy semmi sem fog megmaradni Natalie Imbruglia késő délutáni napsütésben megrendezett és azzal vetekedően langyosnak ígérkező koncertjéből. Tévedtem: a tanítónénisen karakteres művésznő basszusgitárosa Morbid Angel-pólóban pengette cirka két bundot igénylő témáit, és amikor bemutatták, beleordította a mikrofonba, hogy Accept rules!. Na ennek az emléke azért el fog kísérni még egy ideig, az biztos. Egyébként rosszmájú vagyok, mert kellemes volt a műsor, és egy csomó minden más is megmaradt belőle. Például az, hogy két szám szerepelt benne: az egyiket úgy tizenkétszer játszották el, a másik pedig a Torn volt. A kötelező délutáni detoxikációhoz tökéletesen megfelelő körülmények közepette szép nagy tömeg is verődött össze, hogy elénekelje ezt az örökbecsűt, úgyhogy Natalie is láthatóan élvezte a bulit. Amikor nagy néha bevállalósabb énektémákra ragadtatta magát, egyértelműen hallatszott, hogy benne van a torkában egy kereskedelmileg jóval szerényebb, művészileg viszont sokkal jelentősebb karrier lehetősége is, de úgy tűnik, neki jó így is. A késő délutáni napsütésben tulajdonképpen nekünk is az volt. (A.)
  
  A második nap újra visszatérnem a minőségi programjáról híres jazz színpadhoz, ahol a hatvanhat éves Deseő Csaba és kísérőzenekara, a Gyárfás Trió nyitotta a napot egy igazi „klasszikus mainstream jazz” koncerttel. A műsorban sorban tűntek fel a klasszikus jazzalkotók (Benny Goodman, Django Reinhard, Duke Ellington, Thelonious Monk, Charlie Parker, Antonio Carlos Jobin.) műveinek bravúros átiratai, és valódi élvezet volt látni-hallani ahogy megszólaltak a rendelkezésre álló röpke egy órácskában ezek a hegedűre, gitárra, bőgőre és dobra átírt dalok.
  
  Az ezután következő, szintén nem mai gyermekekből álló Kőszegi Quintet alapjában véve egészen más hangot ütött meg, mint Deseő és a Gyárfás Trió. A csapat muzsikája jóval vehemensebb és pörgősebb tételekből állt, de minőségében semmivel sem maradt el az előzőekben hallottaktól, úgyhogy (megint) megérte maradni.
  
  Elsa Valle és a Rumba Caliente miatt viszont megérte távozni. Nagyon kellemes érzéssel töltött el mindenkit ez a rumbásított, szambásított, karibi ízű, vérpezsdítő előadás a hihetetlen intenzitású táncos produkció jóformán odatapasztotta a szigetlakókat a színpad elé (azért némi lábmozgás nemhogy engedélyezett, de szinte kötelező is volt). A hónap elején a Septeto Nacionaltól már láttam egy hasonló jellegű bulit az A38-on, és Elsa Valléék becsületére legyen mondva: a kettő között csak annyi különbséget tudtam felfedezni, hogy a Septeto Nacional zenészei kubaiak voltak. De tényleg csak ennyit. (U.)

  Körülbelül ezzel egyidőben lépett a Wan2 színpadra az Irie Maffia és Copy Con. Zenéjükben a dub a dancehall és a reagge legszebb, monoton pillanatai egyesülnek, valljuk be, nem is nehéz megtalálni a közös nevezőt a három műfaj között. Ezt az élő hangszerekből és gépekből áradó muzsikát azonban a négy torokból érkező ragga dobta fel igazán, különösen a vendég, Copy Con volt elemében. A puszta-ragga ászainak zsenialitását jelzi az is, hogy nem csak az én lábaimat indították be, hanem nálam jóval autentikusabban festő, vagyis négyzetméternyi vörös-arany-zöld trikolór borította rasztahajú, egészen kicsi fehér trombitán játszó néger fiatalemberekét is.
  
  Igyekeztem némileg stílusnál maradni, így szándékosan a Nagyszínpadnál kötöttem ki, mert jött az Anima Sound System. Kicsit féltem a koncertjüktől, mert én is azok közé tartozom, akik úgy gondolják: Németh Juci pótolhatatlan. Hiába érkezett egy szakavatott és valóban zseniális MC Jeremy Thomson személyében az új énekesnő, Kása Juli mellé, ebből a zenekarból így hiányzik valami, hogy elment az a bizonyos valaki. Meg is változott ezáltal (?) az Anima, szimpatikus módon a popularitástól elfele haladnak, egy jóval keményebb, határozottabb zenei irányba. Azért még bőven befért egy-két vibrafonos díszítés, és néhány elszálltabb megoldás a dallamok, a nagy szövegelés, meg a zakatolás közé igazán okosak nyilván majd az új lemez ismeretében leszünk. És addig úgyis megszokjuk a változásokat is.
  
  Itt pedig eljött az a pillanat, mikor gondolkodóba estem: Accept vagy Underworld? Igen távol áll egymástól a két csapat, de mindkettő klasszikus a maga műfajában, és mindkettő remek dalokat ír. Utálom a Szigeten ilyenkor bevált gyakorlatot, az ún. felezést, de az élet és a körülöttem vibráló IQ-hiány úgy hozta, hogy félidőben színpadot cseréltem. Történt ugyanis, hogy Accept felé igyekezvén mindenhogyan sikerült haladnom, csak épp igyekezve nem. Úgyhogy jó darabig élveztem az Underworld hipnotikusan lüktető ütemeire improvizált, sok helyen Steve Reich minimalizmusát idéző nótarészletit. Hihetetlen erőt préseltek a mélyekbe, úgyhogy bólogatott a fej, táncolt a láb, ha tudott, vagyis Karl Hyde-ék jól megmozgattak minden arra járót, így engem is. Utam alatt pont elhangzott a Born Slippy is, úgyhogy ettől még boldogabban üvöltöttem pár perc múlva a Princess Of The Dawn-t. De ez már egy másik történet. (T.)

  Noha a műfajok között amúgy sem árt egyensúlyt találni, egyáltalán nem csak ezen okból kifolyólag alakult úgy, hogy előbb vagy utóbb mindannyian a Hammerworld sátornál kötöttünk ki. A fő mozgatóerő egyszerűen csak az volt, hogy itt lépett fel az Accept (vagy legalábbis azok az emberek, akik úgy döntöttek, hogy most Accept néven íratják fel magukat több európai fesztivál headlinerei közé), azt meg azért hülyék lettünk volna elszalasztani. És így utólag is csak ugyanezt mondhatjuk, mert a banda tarolt. Nem csak a feszes játékkal, Udo smirglis hangjával, meg a Balls To The Wall-lal, a Fast as a Sharkkal, a Princess Of The Dawnnal, és a Metal Hearttal döntöttek hanyatt, hanem azzal is, hogy ezen tényezők elegye hogyan jött le a színpadról. Röviden összefoglalva: nyersen, dinamikusan és fiatalosan. Úgyhogy csak csatlakozni tudunk Natalie Imbruglia basszusgitárosához: Accept rules! (A., T. és U.)
  
  Innen a távoli Bahia színpad felé vettem az irányt, amely csakúgy, mint tavaly, idén is kicsinek bizonyult a Másfél produkciójának befogadásához. Nem véletlenül. Akik eljöttek, tudták, hogy miért tették ezt: kellemes, instrumentális, szaxofonnal dúsított, stílustalan, de mégis stílusos tánczenét nézni és hallgatni. És persze egy nagyot táncolni rá. (U.)
  
  Thürmer Gyula kedvenc red and roll zenekara, a The (International) Noise Conspiracy meglehetősen komolyan vette a nevében zárójelben szereplő jelzőt: jóformán csupa olyan fiatalt vonzottak a Wan2 sátorba, akik biztos nem magyarul hallották a Kell egy hét együttlét szlogent. Az internacionális tömeg pedig ropta is rendesen a Get that Feelingre, az Under a Communist Moonra meg a Capitalism Stole My Virginityre, tegyük hozzá: teljesen jogosan, hiszen ezek a dalok már akkor is zseniálisak voltak, amikor a The Clash és a Ramones lopta őket a The Who-tól. Sőt, továbbmegyünk, vannak olyan jók ezek a dalok, hogy még konferanszokat sem kellett volna lopni hozzájuk Brezsnyev elvtárstól (vagy a Rage Against the Machine-től). Viszont a Refused ezzel együtt is újjáalakulhatna. (A. és T.)
  
  És ha már rock n roll, akkor hol máshol is folytattam volna az estét, mint a blues-sátorban, ahol a Mystery Gang Trió lépett színpadra, és tette világossá mindenki számára, hogy nagyon elnézték a naptárat. A közönség ennek csak örülni tud, és táncol az ördög zenéjére, a rockabillyre kifulladásig. Nem érdekel senkit, hogy három akkord szól hosszú perceken át, ugyanarra a ritmusra, mert a tetoválások, a megszállott mosolyok, a matrózingek, és a bőgő mélyéből felszabaduló dübörgés olyan frissé teszi a koncertet, hogy nem is gondolkozik azon senki, hogy most 1955 vagy 2005 van. Az egész pedig csakis azért működik, és azért táncolnak az emberek, mert ez a három fickó a színpadon tényleg azt hiszi, hogy 1955 van. (T.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: