beszámoló [fesztivál]  2005. szeptember 12. hétfő   11:37

nincsen hozzászólás

  Immáron harmadszorra került megrendezésre az újjászületett Szegedi Ifjúsági Napok a Szegedi Partfürdőn. A hajdanán disztingvált KISZ-es bulinak indult, majd szép csöndben kimúlt rendezvényt hét éve támasztották fel, azzal a nem titkolt céllal, hogy a dél-alföldi régiónak is legyen egy valamirevaló zenei fesztiválja.A Partfürdő remek helyszínt biztosított a fesztiválnak, hiszen hol máshol lehetne a kellemes meleg vízben diszkréten dagonyázva, sört iszogatva, filmet nézve csajozni? Bár a befogadó keretek igencsak limitáltak, a rendezvény nagyságához éppen megfelelnek.
  
  A kell egy hét együttlét szlogenre építve az idei SZIN-ről azt is mondhatnánk: kell három és fél nap együttlét, ugyanis most egy nulladik nap is beiktatásra került, mely a sátrak felverésén kívül kétes értékű interakciót kínált a Hooligans-os srácokkal is. Ezen koncert bizonyult a SZIN legnagyobb médiaszenzációjának, jöhetett kócos hajával Robert Smith, vigyoroghatott Marian Gold, Csipa fejelős akcióját senki sem tudta megfejelni. Hogy mi is történt pontosan, azt ember meg nem tudja mondani, a tüzes víz és a nem kevésbé tüzes beszólások nyolc napon belül gyógyuló tüneteket eredményeztek, és persze azt, hogy Csongrád megyében nem lehetett nem tudni arról: mostanság zajlik a SZIN.
  
  A második nap botrány, és külhoni sztármentesen telt, ismert és egy, avagy pár fokkal kevésbé ismert honi zenekarok keltették a zavart. Soma a Film-Szinház-Muzsika sátorban lépett fel, tőle megszokottan némileg könnyeden, némileg bohéman, és a sátor gyorsan fogyó oxigéntartalma miatt némileg izzadtan. A Pál Utcai Fiúk, akik már nem is annyira és nem is csak fiúk, a megszokott színvonalú koncertet adták, amely után a kicsi-nek becézgetett TVNetwork ez itt nem a reklám helye, de ha egyszer ilyen fantáziadús neve van egy színpadnak, nincs mit tenni- színpadon ténykedését megkezdő Supernem következett. A fiúk igen jó, pörgős koncertet adtak, a közönség kicsi de lelkes volt, s a koncert színvonalán a szememben igen sokat emelt a Szabiéktól kapott éltető nedü, mely megadta volna a kellemes alaphangulatot az este további részéhez, ha az nem ért volna hirtelen véget. Igaz ugyan, hogy a Party Sátorban az elektronikus zene kedvelői még önfeledten szórakoztak, akárcsak a Café Jamaica raggát hallgató, hébe-hóba füstölgő közönsége, azonban jómagam inkább az ágyam felé orientálódtam- remélem bocsánatos bűn.
  
  A második nap ígérte a fesztivál fő attrakcióját, a SZIN majd 80 milliós költségvetésének harmadát elvivő The Cure-t. Nehéz volt nem észrevenni a feketébe öltözött, hellyel-közzel igen érdekes haj és ruhakreációkban tündöklő Cure fanok lassan csorgó tömegét, akik mind a 80-as évek egyik nagy ikonzenekarának koncertjére jöttek. A tavalyi The Cure című, igen fantáziadús címmel ellátott lemezzel újra magára találó együttes próbái már a délután folyamán elkezdődtek, amit a színpad előtt lecövekelt fanok igen nagy örömmel respektáltak. Robert Smith és bandája legutoljára három éve, a Szigeten adott koncertet, melyet a mostani szegedi koncert sokak szerint messze überelt. Smithék főként az örökbecsű nyolcvanas évekbeli számokat adták, de felcsendült pár szám a némileg haloványabb elémúlt évtizedből, illetve az új albumról is, s tették mindezt több, mint két óra negyven percig.
  
  A fürdő másik végén a The Cure-el egyidőben a Depresszió játszott, a neves ellenlábas dacára meglepően sokan headbangeltek a koncerten.
  Szintén a The Cure-al azonos időben lépett fel a Kistehén tánczenekar, mely nevéhez hűen igencsak megtáncoltatta a közönségét.
  A harmadik, egyben zárónap hozta el többek között az Alphaville-t, és sajnos, nem sajnos: az utolsó Nyers koncertet is. Miután az év elején biztossá vált a Nyers feloszlása, szinte azonnal biztossá vált az utolsó koncert helye is, mely stílszerűen visszatérés a gyökerekhez, azaz Szegedhez. Czutor Zoliék búcsúzása egy remek hangulatú koncert volt, melyben főként a régebbi dalok domináltak, de nem feledkeztek meg az újabb (Szeretet, béke van, Afrobetyár) albumokról sem. A koncert mintegy harmadára-felére már igen tisztes nézősereg figyelte a koncertet, s konstatálta: hát ennyi volt. Várjuk kíváncsian a Belmondot.
  
  Mindezek után következett a záró szuperprodukció, az Alphaville. Marian Gold énekes csapata egy nagyon jó hangulatú, vidám koncertet adtak, egészen korrekt látványvilággal, melynek zárásakor a közönség lelkesen énekelte a Forever young című opuszt. Összességében egy kellemes színfolt a hazai fesztiválélet palettáján a SZIN, mely regionálisan hiánypótló szerepet is betölt. A rendezvény egyre nagyobb és nagyobb lesz, és reméljük hosszú életű is.

  A kisebb nézőseregre számító fesztiválok közmondásosan barátibb légkörrel bírnak, mint a világsztárok felsorakoztatására és valamelyik kóla reklámozására beállt könnyűzenei rendezvények. Ezzel a mottóval a fejemben indultam neki a közel öt órás busz útnak Szegedre, a Szegedi
  Ifjúsági Napok helyszínére. A város immár harmadik alkalommal szervezte meg az új SzIN-t, ugyanis a szocialista és a monopolista éra határán csak keveseknek fűlött a foga a könnyűzenészek zsebébe tömni a
  pénzt. Mára szerencsére jól jár zenész és fiatal zenerajongó egyaránt. Arról nem tudok, hogy ki mennyire tömi ki a zsebét, de az biztos, hogy a csocsóasztalokat üzemeltető cégek és magánszemélyek busás kis zsíroskenyérre valót
  piszkálhattak ki mások szenvedélyének tárgyaiból.
  A helyszín Újszeged, ott is a Tisza partja, ahol mindig barnás a folyó és mindig éhesek a punkok.
  
  Nulladik nap.
  Láthatóan pangás. Én meg azt hittem,hatalmas szemekkel merednek majd a lányok, ha meglátják a nyakamban
  lógó igazolványt, de látnom kellett, hogy ez is éppúgy divatjelenséggé vált, mint a begipszelt alkar. Na nem, nyilván a szervezők, a fellépők és segédeik, meg a többi egyébre érdemtelen cikkfirkász kóválygott körülöttem, akik nem tehettek mást, minthogy ezen a nulladik napon is
  jelen legyenek. Ha enyhe, de világos kifejezéssel szeretném leírni a nulladik napot, azt mondanám, lekvár volt. (A lábam is éppúgy beleragadt.)
  
  A TvNetWork tehetségkutató színpadán ugyan hosszú programmal lépett fel a Johny Hotrod, az Atomtorta és a Dystophia,
  mégis elúszott a délután, vagy ha úgy tetszik, koraeste. A SunCity remek muzsikája is elúszott a fejem mellett, vagy talán csak a Hooligans fejtörővel megbolondított rendhagyó fellépése feledtette velem az előző másfél óra élményeit. A Testi Egyenleg pont azt hozta, amire vártam: a ska mindig őrjítően jó élőben, még akkor is, ha lemezen bugyutának tűnik. A késő éjszakai rock-bulit meghagytam másoknak, a dj sem nekem pörgetett aznap, helyette várt a szegedi éjszaka, és a Nyugi, ahol végre találkozhattam a barátaimmal.
  
  Másnap hajnali tizenegykor kidobott magából az ágy, hiszen a SzIN egyik legfesztiválosabb napja virradt fel, és sütött ránk, árnyékot vetve kiálló bordáink közé.
  Szép ráérősen ment minden, azt hittem, jól lekésem a 30y-t, hiszen egy órája üvöltenie kellett volna a halak közti kufircolásról szóló daloknak. Erről szó sem volt, még leguríthattunk néhányat a fesztiválsörből. Elgondolkodtatott, vajon jobb volna-e, ha egységárassá tettek volna-e mindent, akárcsak a Szigeten, aztán körülszaglászva megállapítottam, hogy a sör esetében ez az én pénztárcámra nézve mindenképp kedvezőbb lett volna. A Film-Színház-Muzsika sátor mellett elsörözve (ez egyébként Red Bullék fedőneve) láttam, hogy Kim-Ki-Duk (Remélem jól írom le a nevét, Mester.) koreai akciófilm-rendező tőle szokatlan buddhista tanmesefilmjét, a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavaszt vetítették
  odabenn. Igen, végre egy rendezvény, ahol nem a Valami Amerikát vagy a Kontrollt kell megnéznem!
  
  Hallom is már a 30y-t, hát szaladás, előremenés, nagyon figyelés. Az énekes srác már az első dal után bevallja, hogy nem számított ilyen sok emberre, arra meg végképp nem,
  hogy ennyire fogunk nekik örülni. Talán a szintist kivéve mindannyian teljes élettel és személyiséggel játszottak, és a korai beates-hegedűs zenéhez képest közkeletű kifejezéssel élve egészen flesses muzsikát adtak elő, ami rezgésbe hozta a hallójárataimban található apró kis vacakokat, ahonnan a boldogság lábujjból fejbe futkosva a lélekig is eljutott. Mindkét oldal lelkesedésének köszönhetően néhány új szám is
  elhangzott, nekem mégis az Átszalad lett a kedvencem, mert az egy macskáról szól, akit elütnek, vagy csak majdnem teljesen elütnek, de lehet, hogy átszalad. Szóval a 30y-t (amit jétényleg „harmincipszilon”-nak kell mondani) ajánlom mindenkinek, élvezhető-táncolható, szerelemből kiábrándító zenének ismertem meg élőben is.
  
  Köztudottan a legjobb koncerteket adó magyar zenekar, a
  Colorstar bőséges idővel rendelkezett a bepakoláshoz, behangoláshoz, ám ez mégsem volt nekik elég ahhoz, hogy a tőlük elvárt tiszta hangzást első nekifutásra húzzák ki a Borsodi színpad fedőnév alatt futó nagyszínpadból, helyenként az ének és a gitár elúszott a semmibe. Nagyjából a műsor felétől éreztem kifogástalannak a produktumot, és ekkor sikerült az önfeledt táncban elmerülnöm. Nagyon élvezetes, hogy szép átvezetésekkel kötik össze a számokat, így nincs az a néhány tízmásodperces szünet, amikor az ember a haját igazgatja, meg lépeget egyik lábáról a másikra, várva a következőt.
  
  A magyar alternatív -mondhatni- nagyöregjei, a PUF ide is magával cipelte a fúvósokat, és kissé furának találtam, hogy Lecsó (ének-gitár) nem tudja, milyen
  hangszerek tűnnek fel a zenéjében, de ettől függetlenül remek
  koncertet adtak. Különösen mókás A bál című nóta, amelyet mindig zárásként játszanak el, amikor már arra sincs idő, hogy a szárítókötél állapotúra nyújtott húrokat visszahangolják.
  Az est legnagyobb csalódása a Quimby volt, akik láthatóan borzalmas hangulatban értek oda. Szerencsére a rosszat gyorsan felejtem, csak egy esemény maradt meg bennem, amikor az egyik (talán mindegy is, melyikük) zenekari tag az unalmas hangolgatásban olyasmivel köszöntötte mikrofonján át a
  nagyérdemű jegyvásárlókat, hogy „Mi van, baszkikáim?!”. Számomra ez nem fér bele a zenész-zenehallgató kapcsolatba. Tibi az énekhangjára panaszkodott, no meg persze a zenekarra is, hogy most érzi, hogy nem
  túl jól játszanak. A dalokat ettől függetlenül lehetett szeretni, de a fantasztikus EFOTT-os fellépésük után tényleg csalódtam. Ők persze nagyon jók, tudom, hogy ez volt a kivétel.
  
   Az este gerincét ezek a programok adták, ám közben volt alkalmam belehallgatni a BeatDis kiváló félgépzenéjébe, illetve végre újra megcsodálhattam a
  dalközpontú dzsessz zenét játszó Soma Mama Gésa csapatot, ahol természetesen az a Soma énekel, akit bizony a tévében is sokat kellett már néznem, anélkül, hogy tudtam volna, ki is ő. Az éjszaka ezzel persze nem ért véget, a csocsófilozófia kidolgozása és széles körben való terjesztése, az ital és ételkínálat alapos feltérképezése
  reggelig tartott.
  
  Az úgynevezett második nap már Szeged utcáin elkezdődött: a The Cure feketébe öltözött rajongói már a város szélén is jelezték, hogy a fesztivál legerősebb napjára kell felkészülnünk. Nem is volt ez másként, a korábbi napokhoz képest jelentősen megnőtt a sorbanállás ideje.
  Odabenn mozdulni sem lehetett a tömegtől, már az Anima Sound System hosszadalmas próbája alatt annyian sereglettek össze a nagyszínpad körül, hogy reménytelen lett volna az első sorokba kerülni. Hogy milyen az új Anima? Számomra éppen az Anima, a Lélek veszett el a zenéből, az MC rapje és raggája lelassította a zenét, megragadhatatlanná tette az olyan egyszerű lelkek számára, mint amilyen én vagyok. Az új énekes lány ügyes, bár egyértelmű, hogy ebben a felállásban mindig háttérben fog maradni. Egy-egy dal szépen továbbfejlődött, és tényleg élvezhető volt, csak az nem fér a fejembe, miért mondja nekem a színpadon állva egy Angliában élő színes-bőrű, hogy harcoljak a jogaimért és változtassam meg a világot.
  
  A Nagy Durranás előtt még bőven volt időm körbenézni a többi helyszínen is. A Kistehén tánczenekar érdekes programja kissé azt a hatást keltette, hogy nocsak, nocsak, az emberek a hülyeségre vevők a leginkább. A gyenge hangosítás ellenére a közönség őrjöngött a Cybergyerek dal hallatán, ami mégis a zenekart igazolta.
  
   A The Cure jelentette az estém legkellemesebb részét. A nyolcvanas évek kísérletező hangjai bizonyára mindenki füle számára képesek voltak új dolgokat produkálni. A közönség őrületét csak az a tény korlátozta, hogy húszezerre limitálták az eladható jegyek számát erre a napra, ugyanis az érdeklődés óriási volt, nemhogy a szomszédos országok lakói látogattak el hozzánk megcsodálni a Cure-t, de rengeteg dán és holland rajongó is kavargott a forgatagban. Amint véget ért a remek előadás, szaladtunk is a Másfél gitáros-fúvos tánczenéjére, amely egyszerre kínált meditatív és izomrázó élményt.
  
  Az utolsó nap afféle ráadásnak tűnt, ahol mégegyszer megmutatták nekünk a kedves szervezők, milyen a jó fesztivál. A Nyers utolsó koncertje, a Hiperkarma újdonságokat felvillantó fellépése és a Kispál és a Borz szokásosan profi előadása mellett a külön utakon járó, ám remek pop-rock zenével vonuló Kowalsky meg a Vega is megmutatta magát,
  no és persze Jamie Winchester és Hrutka Róbert közös alkotása sem bizonyult éppen utolsó programnak. Sajnos az Alvin és a mókusok punkmuzsikája egybeesett az Alphaville örök fiatalságot hirdető
  popkoncertjével, úgyhogy kissé kaotikus szaladgálással zárult az este, de a Forever youngot, amellyel az Alphaville beírta magát a zenetörténelembe, egészében el tudtam csípni. Éjjel még búcsút intettünk a csocsóasztaloknak, és nem volt hátra egyéb, csak a hosszú út hazáig.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: