hosting: Hunet
r34
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2005. szeptember 2. péntek   13:29
nincsen hozzászólás

szerző: Tompi
Punk Goes Metal Festival
2005. augusztus 30-31., A38

  1. nap

  Mindig is szimpatikus húzásnak tartottam azt, hogyha két turné ütköztetéséből egy mini-fesztivál kerekedik, pláne akkor, ha két, egymástól eltérő összeállítású utazó cirkusz ad egymásnak randevút. Ezúttal is ez történt, igaz nem egy napon tekinthettük meg a rendezvény punk, illetve metal részét, éppen ezért gyakorlatilag teljesen más közönség tekintette meg a keddi és a szerdai felhozatalt. Vagyis a kétszer fél hajógyomornyi publikum minden valószínűség szerint pont egy egészet tett volna ki, ha mind a nyolc zenekar egy napon lépett volna fel.
  
  Nem ez történt, így első napra jutott a négy punk együttes. Punk alatt most nem kannásbor, málhazsák, lehányt Ploited póló értendő, hanem deszkás cipő, csuklószorító, és gondosan megtervezve tépett frizura. Ebből következik, hogy úgynevezett dallamos punkból kaptunk egy adagot, amelyet nem véletlenül titulálnak időnkét power-popnak. Bizonyos esetekben egyet is értek ezzel a definícióval, még ha olyan hülyén is hangzik, mint az első fellépő, a Nem Mind 1 neve.
  Ők maguk azért próbálkoznak, hogy ne olvadjanak bele a sok hasonszőrű hazai, ötlettelenségben szenvedő banda közé, de szívinfarktusra semmi ok: nem ők a Duna-menti Rancid. Energia természetesen akad a dalaiban, szerencsére témákkal sem spórolnak: kis ska betét itt, dúdolható szólók ott, kiszámítható, tipikus többszólamú vokálok mindenütt. Hangzásuk is megfelelő volt, így egy egész kellemesre sikeredett félórás kis danolászásuk.
  
  Őket a fehérvári, metal riffekkel, butuska szövegekkel, meg rappeléssel felvértezett Fürgerókalábak követte, és ezzel a koncerttel is csak azt bizonyították be, hogy már az óvodában is kényszerzubbony volt a jelük, semmi mást. Ugráltak körbe-körbe, a színpadon és a bárpult előtt egyaránt, vigyorogtak, meg villáztak annyit, hogy hozzájuk képest Paksi Endre csak egy Scooter-kareoke győztes. Mindezek ellenére azért még bővén beleférnek a power-pop skatulyába. A kezdetben jópofa poénjaik pedig kiszámíthatóbbak lettek, mint a Gálvölgyi-show. A közönség csak szolid tapssal díjazta a produkciót, mert alapvetően koncertre jöttek és nem bábszínházba.
  
  Viszont még egy rongybábúkkal előadott Róka meg a Holló is jobban lekötött volna, mint az izraeli Useless ID. Semmitmondó, üres dallamaikból nem a szenvedély sütött, hanem a szenvedés csöpögött. Egy darabig reménykedtem benne, a frontember pólójából kiindulva, hogy a zenekar tagjai hallgatnak is Motörheadet, nem csak pózolnak, de a folyamatos vinnyogás épp ellenkezőjéről győzött meg, úgyhogy a Useless ID-val pontosan ellentétes irányba indultam el.
  
  Ilyen előzmények után nem sok jót vártam a No Use For A Name koncertjétől. Három ugyanolyan zenét játszó zenekar játssza az ugyanolyan kiszámítható dalokat, ugyanolyan mozgáskultúrával elővezetve. Erre jött a No Use For A Name, és folytatta ezt a nemesnek éppenséggel nem nevezhető hagyományt. Annyi volt a különbség, hogy a finesztől megfosztott Boysetsfire-re hajazó dalaikat jéghideg profizmussal prezentálták. Minden a helyén volt, említhetném akár az International You Dayt, akár Justified Black Eyedot. Lehetett pogózni, meg ugrálni a valóban dinamikus tempókra, lehetett fütyülni a melodikus gitártémákat, lehetett énekelni a hatásvadász refréneket. A rajongók ezt meg is tették, sőt, úgy tűnt, hogy jól is érezték magukat ezen a szerintük punk, szerintem power-pop bulin, amin nem történt semmi.

  2. nap

  Áramszünettel, és ebből kifolyólag egy kisebb csúszással indult a második nap, ahol a metal vette át a főszerepet. A metal kapcsán pedig ezúttal nem Ossian pólóra, szimatszatyorra, meg loncsos hínárhajra kell asszociálni, hanem szárnyas koponyákra, trucker sapkára, meg szegecses övekre. Vagyis ezen az estén a metal hardcore-közeli ága, (vagy a hardcore metal- közeli ága?) lépett színre.
  
  Kivétel volt a Budapest rock n roll all starból Polly is Dead oldalhajtássá degradálódott Chief Rebel Angel, ahonnan kilépett Jakab Zoltán énekes és Szűcs Szabolcs gitáros is, így csak trióban mocskolódott a zenekar. Igen érdekes eredményre jutottak így, mert az ezúttal jól kivehető, csatornaszagú riffek mellé furcsán hangzott Felföldi Péter magasabb, kiabálós hangja. Kiss Barnabás gitáros néha ugyan besegített néhány ordasabb morgással, de az összkép így is felemásra sikeredett. Különösen igaz ez az instrumentálisan előadott dalaikra, amelyek így csak témahalmazok voltak, és nem jött elő belőlük a finoman szólva sem titkolt Zeke/Entombed féle dög.
  
  Egészen máshogy állt a zenéhez a Reflux. A mai trendnek megfelelő metal hatásokkal bőségesen megpakolt hardcore-t játszák, de a zenészek elképesztő technikai tudásának köszönhetően alaposan megcsavarva teszik ezt, egy teljesen átlagos amerikai hc fazon frontemberkedése mellett. Érdemes volt hát a hangszereseket figyelni, mert a ferdeszemű ütős úgy játszotta eszement ütemeit, mint egy dobgép, más kérdés, hogy körülbelül annyi érzés is volt a játékában, mind a nevezett szerkezetében. A minden valószínűség szerint pantominos előképzettséggel is bíró fekete gitáros, és a vokalizálásnál időnként besegítő bőgős pedig feszesen pengették a hol Steve Vai-t, hol Hatebreedet, hol jazzt, néha pedig Göteborgot idéző hangsoraikat. Ezek közé jutott rengeteg szóló, váltás, kiállás, kár, hogy elmélyedni mélység híján nem lehetett ezekben a darabokban, csak csodálhattuk pazar megoldásokat. Bár azért az sem utolsó.
  
  Szimpatikus fellépőt ismerhettünk meg a brit Beecher személyében is. Energikusan cikázó, pattogó ritmusaikat kiszolgáló, zajos riffjeik közé sikerült becsempészni egy kis black metalos sikálást, vánszorgósra fogott döngölést, és némi szintetizátorral gerjesztett lebegést. Sokat dobott a fellépés hangulatán, hogy a fellépőket alulról világították meg, de az igazán drámai hatást még sem ezzel, sem a folyamatosan fetrengő énekessel nem sikerült elérniük. Szórakoztató és egyéni volt ez a produkció, de nem volt magával ragadó.
  
  Majd jött a fesztivál utolsó fellépője, akinek már volt Magyarországon pár magával ragadó koncertje, annak ellenére, hogy muzsikájuk cseppet sem egyéni. A Darkest Hour nyers és bárdolatlan hangzása révén viszont mindig is kilógott a skandináv metallal kevert hardcore-t játszó csapatok egyre csak gyarapodó táborából. Egészen idáig, ugyanis az Undoing Ruin, a Devin Townsenddel készült friss lemezük majdnem az As, Bleed, Die, Sky címszavakkal dobálózó, Misfits pólót uniformisként használó bandák sorába küldte. Azért csak majdnem, mert élőben azért rákenik a tipikus Townsend patyolat-hangzásra a kellő szutykot. Sőt, talán már rá is játszanak önnön rock n roll party animal mivoltukra, így a szokásos DH attrakciók most inkább tűntek vásári mutatványos látványosságnak, mint egy önkívületben tomboló metal horda megnyilvánulásainak. Talán az a baj, hogy rájöttek arra, hogy ők ettől jók, ettől mások. És mint tudjuk: a próféta csak addig próféta, amíg ezt nem tudja magáról. Ha már tudja, akkor már csak egy prédikátor
  Na mindegy, amíg ilyen prédikátoraink vannak, mint a Darkest Hour, nagy baj nem lehet. Mert azért így, csípőből elzúzni a With a Thousand Words-öt, a Convalesence-t, nem tudja mindenki, csak ez az öt rocker. John Henry szerencsére annyit sem próbált énekelni, mint a lemezen, inkább a régi hangszálgyilkos vokalizálást választotta, viszont furcsa, hogy józan volt. Az újabban Vince Neil-i megjelenéssel megáldott Mike Schleibaum pedig most már tényleg csak akkor gitározik, ha nagyon muszáj. Inkább legéppuskáz mindenkit a Friends Like Theese-ben, köpköd, pacsizik, meg ugrál. Persze amíg ilyen megbízható társai vannak, mint a fejébe nyomott tortával is tökéletesen szólózó zenebolond Kris Norris, vagy a bőgőjét többnyire függőleges helyzetben cincáló, mégis pontosan alapozó Paul Brunette, addig bohóckodhat kedvére. És amíg előkapják az olyan régebbi dalaikat, mint a Sadist Nation, az Eclipse, az An Epitaph, vagy a For The Soul Of The Saviour, addig továbbra is jöhetnek prédikálni minden évben. Az Undoing Ruint pedig lehet esztergapad mellett hallgatni, hogy karcoljon, mint a Mark Of Judas, a So Sedated, So Secure, vagy egy jó Darkest Hour koncert.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

No Use For A Name

Darkest Hour

 programajánló: 
2024. július 27.
Ilyet még nem látott Keszthely! Edda Művek és Caramel koncert a legendás Kastélyparkban
2024. július 30.
Lenny Kravitz- Blue Electric Light Tour (Papp László Budapest Sportaréna)
2024. augusztus 3.
Frog Leap: ismét Budapesten a Youtube legőrültebb metal feldolgozás csapata
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Knosis, Fit for a King, Thy Art is Murder vs Barba Negra
Five Finger Death Punch, Ice Nine Kills, Malevolence
Felejthetetlen élmény Sir Rod Stewart MVM Dome koncertjén
Brujeria vs Analóg Music Hall
Bring Me the Horizon a Budapest Parkban!
A Coldplay frenetikus triplázása a Puskás Arénában
Hatebreed, Crowbar
Body Count vs Budapest Park
Tool, Night Verses
Sting varázslatos estje Budapesten
 kiemelt 
Frog Leap: ismét Budapesten a Youtube legőrültebb metal feldolgozás csapata
  
Augusztus 3-án érkezik ismét Budapestre a Frog Leap, vagyis a norvég youtuber, Leo Moracchioli zenekara

Queensrÿche Budapesten: a debütáló EP-t és a Warning lemezt is eljátsszák a 2025-ös koncerten!
The Amity Affliction: klasszis lemezével tér vissza az ausztrál metalcore csapat
Berúgja az évet a Dead Daises: új dal, album és koncert novemberben
Il Divo koncert szeptemberben: 20 éves jubileumi turnéjukon sem hagyják ki Budapestet
 friss hozzászólások 

Blind Myself, 27, Isis (1)
Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 fuck your pride    the fall and rise of herman brood    emma thompson    shape of despair    steven soderbergh    mark zuckerberg    czank ninetta    ratm    geoff tate    marion cotillard    atheist    kóbor angyal     jonathan liebesman    glen matlock    kaltenecker zsolt    gondolat kiadó    tim ries    lost dreams    belga    feles máté    shining     anne hathaway    bring me the horizon    stardrive    walking with strangers  

r48
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!