lemezajánló [nagylemez] 2005. augusztus 27. szombat 12:40
nincsen hozzászólás
szerző: TompiOne Self: Children Of Possibility Ninja Tune
Nem mindennapi formáció a One Self project. A tomboló multi-kulti századában ugyan már nem illik meglepődni azon, hogy összeáll egy orosz DJ, egy New York-i MC, és egy félig brazil, félig chilei svéd lány, hogy hip-hopot játszanak. Az pedig már egyenesen elvárás, hogy mindezt Londonban tegyék. Csak itt a hiperaktív DJ Vadimról van szó, akit két felfedezettje segítette abban, hogy elkészítse a Children Of Possibilityt, amelyet néhány év múlva valószínűleg egy urban style alapvetésként fognak emlegetni.
Vadim sara ez, szinte minden dalon érződik, hogy ő volt a főnök, igaz, az is feltűnik, hogy a két vokalista, Yarah Bravo énekesnő, és Biu Rum13 MC piszkosul élvezhették az egykori Russian Percussion góré irányítását. Be kell azonban látni, hogy ezek a hol bársonyosan simogató, hol disszonánsan riasztó, de mindvégig izgalmas és húzós ütemek, a két mikrofonos személynek köszönhetően vállnak nagybetűs dalokká, és ez az, ami a One Selfet igazán különlegessé teszi.
A Fear The Labour például teret ad az orosz lemezpörgető újabb mániájának, az indiai zenének, de a vastag basszussal támogatott szitáros andalgásra Biu Rum lendületes szövegelése teszi fel a koronát. Így van ez a Trying To Speakkel is, ami egy nagyszerű rocksteady szerzemény, gyorsan rögzülő refrénnel. A Be Your Own egy igen bizarr darab, nem is szaggatott, tört ritmusa miatt, hanem a szinte már bosszantóan repetatív, és a visszhangeffektekkel szirénszerűsített dallamnak köszönhetően. A Temptation már jóval barátságosabb, oldschool, páros ütemire még rá is játszik a bakelitsercegés, a beatboxot idéző egyszerű zene, és a jó érzékkel beszúrt scratchelés. Aztán az Over Exposeban Yarah Bravo gyönyörűen és könnyedén énekelve küldi el jó messzire a pornó világát és szellemiségét, közben szól a háttérben egy Hammond-orgona, egy melotron, néha egy fuvola, és végig dünnyög a basszus, a végén pedig mindez egyszerre. A klipesített Bluebird a lemez slágere, lazán waholó funkys gitárral, Yarah itt a hadarásban is besegít MC kollegájának is, de mindannyiunk szerencséjére kerekít szép nagy melódiákat is. Csak az izgalmas hangszerelése miatt nem nevezném RNB-nek, meg különben is: túl jó ez ahhoz, hogy a Westend előtt tébláboló műfeka álgengszter hülyegyerekek hallgassák. Van instrumentális dal is, SD2 a címe, itt Vadim éli ki a perverzióit, szaxofon- és billentyűkínzás, sötéten gerjedő hangok által kísérve, nem rossz, de ez a pár perc pont elég belőle. A Paranoid vonósokkal lendül be, nem is akárhogy, Biu Rumot hallhatóan alig lehet megállítani, dől belőle a szó, mint libából az ürülék. Nem pörög azonban fel az album, hisz a következő Hollow Human Being egy kimértebb nóta, elég sokszínű zenével: távol-keleti motívumoktól kezdve ambient megoldásokig van benne minden, Yarah pedig ének és rap között lavírozva mondja(vagy dalolja?) a magáét, a szám maga pedig egy szétcsúszott dubba torkollik. Régies, bluesos, jazzes hangulatot kapott a Cupid Smiling The Smile, amelyet sem a sűrű ritmusok, sem a szitár nem rontott el, de találunk itt még gitárszólót, és érdekes: az is illik ide. Igen avantgárdra sikerült a Sunshine, amelyben nincs zene, hacsak a dobot, meg a néha szóhoz jutó prüntyögő szintetizátort nem vesszük annak. Yarah refrénje is teljesen csavart, Biu Rum pedig csak mondja, és mondja. Mindezek után nyugtatóként hat, az Unfamiliar Places kellemesen soulos refrénjével, és kiszámítható, lassú tempójával. A lemez mégis azoknak ajánlott, akik szeretik a kiszámíthatatlan, izgalmas hip-hopot. Mert ez az.