lemezajánló [nagylemez] 2005. augusztus 24. szerda 14:18
nincsen hozzászólás
szerző: TompiBöiler: Nem Bírunk Már Magunkkal Szerzői Kiadás
Most nem taglalnám azt, hogy hogyan lett a kezdetek idején feldolgozásokkal próbálkozó, valószínűleg rekordmennyiségű tagcserét maga mögött tudó Böilerből igazi kultuszzenekar. Egyrészt azért mert nem érdemes, másrészt magam sem tudom az okát, csak azt látom, hogy az az együttes, amely korábban a magyar hc/punk színtér játszóházaként funkcionált, most ott van mindenhol. És ahol ott van a Böiler, ott egyre több Londsdale kabát, Fred Perry koszorú, Trojan sisak jelenik meg. Vagyis nagyrészt nekik köszönhetően honosodott meg nálunk is a külvárosi életérzésből táplálkozó, sörös-dobozt lóbáló, tradicionális (azaz anti-rasszista) skinhead szubkultúra.
Erről tanúskodik a 2003-ban megjelent nagylemez, a még élvezhetően amatőr, ráspolyos és nyers Zugló. Azóta eltelt két év, és itt az újabb anyag, úgy látszik, a fiúk továbbra sem bírnak magukkal. Ez a kiadvány eredetileg egy 7 splitnek indult, csak a B oldal valamiért visszalépett az együttműködésből, így öt számosra hízott a korong, és MCD formában látott napvilágot, és számos új elemet tartalmaz. Az első ilyen elem a tiszta és erőteljes hangzás, amely a Parkplatz Stúdió érdeme. A másik újdonság a különböző billentyűk használata, ezek első hallásra furcsának is tűnhetnek, mondván: hova lesz így a Böiler művészetének hőbörgő éle? Aggodalomra semmi ok, lehet még erre a zenére ordibálni, meg öklöt lóbálni csak a Hammond orgonától és a klimpírozástól még jobban előtérbe került a rock n roll.
Lehet is ropni a bugit a címadóra, ami egy street punk tisztelgés a Motörhead előtt, szövegéből pedig kiderül, hogy mit is ért a barkós, hózentróglis ifjúság szombat esti láz alatt. Úgy érzem a Formás Popsi, Szép Szemek című szerzeményhez nem kell sokat hozzáfűznöm, viszont kiemelném az ízes kolompozást, a táncoltató zongorabetétet, és a nagy kurjantással felvezetett szigorú riffet. A Bunkót azok fogják csípni, akik nem tudják megbocsátani Janiéknak azt a pár dallamot, ami színesíti a lemezt, ugyanis ez a két és fél perc nem más, mint egy gitártépésre szinkronizált pofán-verés. Fő mondanivalója pedig, az hogy Gyorsabban, keményebben! Régi, Zugló-i ismerősként köszönthetjük a Becsület és Tisztesség gyors verzióját, ennek is jót tett a csörgődob, a tapsgép, meg a duplázott tempó, ezeket leszámítva minden maradt a régiben. A záró Egyszer majd egy édes-búsra sikeredett, dallamos utcaszólam, kórussal, lángoló várossal, munkanélkülivel, érzelmekkel, és más hasonló, kötelező kellékekkel. Jó dolog, ha van egy zenekar, amelyik ilyen klassz lemezeket készít, ha nem bír magával. Úgyhogy kerülném a nagy szavakat, és csak annyit mondok: Gyorsabban, keményebben!