lemezajánló [promo] 2005. augusztus 20. szombat 12:23
nincsen hozzászólás
szerző: TompiStereochrist: Promo 2005 Szerzői Kiadás
Mivel a Stereochrist idei fesztiválidénye érthetetlen okokból egy, azaz egy fellépésre korlátozódott, a zenekar úgy döntött, hogy stúdióba, pontosabban a próbatermükbe vonul, és rögzít néhány nótát, ami már csak azért is jó húzás volt, mert így lemezen is bemutatkozhatnak az új tagok, és különben is: olyan régen jelent meg a Dead River Blues. Kényszerszülte helyzet eredménye tehát ez a háromszámos korong, de jól jött ki ebből a szituációból a Stereochrist. Nagyon jól.
A már említett album egyenes-ági leszármazottja a Promo 2005, a hozzávalók (zsíros riffek, délies fűszerek, stb.) nagyjából ugyanazok, de mivel érkezett néhány új szakács a konyhára, egy némiképp másfajta csemege született. Kezdjük a legmeghatározóbb tényezővel, a hangzással. Igazi Marshall-ládás, organikus dörmögés, amely minden stoner/doom/sludge, vagy milyen zenék rajongóinak igazi dorombolás. Mivel próbatermi felvételről, van szó, nem is nagyon szeretném tovább bizonygatni, hogy ez az anyag bizony lélegzik, méghozzá nagyon is mélyeket.
Makó Dávid és Kludovácz Csaba ténykedése pedig a dalokban mérhető leginkább. Ha az új énekes és az új dobos teljesítményét elődeikhez akarom hasonlítgatni, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy tartják a színvonalat, egy-két pillanat alapján még egy hetyke Sőt! felkiáltást is beiktatnék. Lévén, hogy már a nyitó Eyes Burn Outban találkozunk szívszorító dallamokkal, meg nyakér tágító üvöltésekkel, és a háttérben meg végig ott az ízes, taníthatatlan püfölés. Ha mindehhez hozzáveszzük azt, ahogyan Hegyi Kolos a refrénben megríkatja a gitárját, és ahogyan Megyesi Balázs jó érzéssel virtuózkodik bőgőjével a mocskosabb riffek alá, akkor azonnal meggyőznek arról is, hogy nem nagy képű pofátlankodás az, hogy annyira hasonlít a booklet egy bizonyos New Orleans-i zenekar lemezének borítójához, hanem jópofa tisztelgés a példaképek előtt. Ezután Awakening címmel jön egy tempósabb döngetés, a refrénben itt is nagy-ívű melódiákkal dobálózik a gárda, amelyet érzelmekkel teli, (de nem érzelgős) harmóniák tesznek teljessé. Talán ez a legfőbb különbség a Dead River Blues és jelen írás tárgya között is: míg a nagylemezt a riffek vitték el, itt sokkal hangsúlyosabbnak érzem a dallamokat. Persze nem állnak rosszul a srácok a zakatolással sem, elég csak meghallgatni a záró Ghosts of Cultures Pride-ot. Nyitánya olyan, mintha a prongos Tommy Victor írta volna Pepper Keenannel valami bourbonben ázott jammelés alkalmával. Aztán vánszorgósabbra fordul a tempó, megidéztetik a Black Sabbath szelleme, de úgy, hogy a stoner/doom/sludge vagy milyen zenék rajongóinak szeme nem marad szárazon. Elérte hát a célját a Promo 2005, bemutatkozott lemezen is az új társaság, de ez a három dal mézesmadzagnak sem utolsó, mert így már még jobban várom a kettes lemezt. És különben is: olyan régen jelent meg a Dead River Blues.
12:23
