beszámoló [koncert]  2005. július 21. csütörtök   14:31

nincsen hozzászólás

  Eljött hát a nagy nap Rod Stewart hódolói számára, hogy hosszú évek elteltével újra láthassák őt; a hatvan évesen negyvenesnek is alig-alig látszó örökifjút, aki az évek alatt szinte semmit se változott. Csak néhány ránccal lett gazdagabb, és minden más maradt, főleg az a védjegyes, egyedi, karizmatikus hang, amiből süt a kreativitás és életigenlés. Ezzel (és persze sármjával) koronázta meg ezt a mostani koncepciózus produkciót is, melyben minden egyes részlet, megszólaltatott hang tökéletesen siklott a helyére. Eddigi életútjának minden tapasztalata, a háta mögött hagyott, összesen 130 millió példányban elkelt több mint 27 album mintha ezen az egy estén akart volna kikristályosodva tündökölni a becses nagyérdemű előtt. És különben is megállapodhatunk abban, hogy ennek a figurának hihetetlen a kisugárzása. Tiszta RnR volt, ahogy végigsorjázott a klasszikusain és nem utolsó sorban örömmel merített előadása alatt Chuck Berry Carol-jából, Tom Waits Downtown Train-jéből, és a Tom Traubert´s Bluesából, melyek biztos, hogy nem véletlenül kerültek be a műsorába.
  
  Hogy még véletlenül se felejtsük el, fiatalkorában is nagyszerű albumokat, a szó pozitív értelmében slágerré váló dalokat ontott magából, ezalatt szívében a rocknroll, a nők és a futball triumvirátusa zakatolt. Mára azonban már a jazz vizeire merészkedő, kiforrott előadóval találkozhattunk, aki a régi tűzzel vezeti elő korábbi szerzeményeit is. Emellett a futball-rajongása sem veszett a múltba, hiszen a szíve most is lángol a sportért, amint arról többször is meggyőződhettünk a koncert folyamán a zöld Celtic meze, vagy a közönség soraiba kirúgott kb.20 dedikált labda láttán. Hát, ez igen. Egy igazi rajongó szív. Rod időben felismerte, hogy nem labdarúgó isten lesz, hanem csak egy éneklő skót, akit ezen a planétán nagyon sokan ismerni fognak.
  
  Hosszú évek után aktuális albumával a tarsolyában, nem kevés pompával szinte meteorként csapott a közérdeklődés horizontjába a rocknroll nagy öregje, Rod Stewart és a koncert elkezdődött. Nem akármelyik dalát választotta nyitánynak Rod, hanem a Forever Youngot, amit követően az In We Fall In Tonight, a The Motown Song és az Every Beat of My Heart adta meg ennek a Kisstadion-béli koncertnek az alaphangulatát. Nem hogy jó választás, hanem egyenesen kiváló döntés volt beválogatni a program legelejére ezeket a dalokat csakúgy, mint a búcsú és meghajlás nélküli koncertzáró tétel, a Sailing eljátszása is. Ezek a dalok adták meg a felütését és lezárását ennek a tényleg fantasztikus, hófehér színpaddal és vele harmonizáló kellékekkel, na meg számtalan átöltözéssel körített, két felvonásból álló, majd kétórás produkciónak.
  
  A közönség többé-kevésbé a 40-50 évesek közül került ki - habár ebben a tekintetben a kor túl sokat nem számít, hiszen aki meg tudja élni ezt a zenét, az kortalan, vagy még inkább legbelül mindig fiatal marad. Ugyanis Rod dalai depressziómentesek, felszabadultak, sok esetben vidámak és persze romantikusak. A repertoárban olyan slágerek váltották egymást, mint a Baby Jane, a Some Guys Have All the Luck, a Nightingale Sang In Berkeley Square, a Have I Told You Lately, illetve a számomra talán a legbecsesebb klasszikusok átiratai, mint például: As Time Goes by, I Only Have Eyes for You, Blue Moon, s Wonderful, I Can´t Get Started, But Not for Me, Downtown Train, Tonights the Night, Night and Day, What a Wonderful World, Smile

  A fellépés első felvonásában merő egyszerűséggel, zenésztársaival kísérve nyomta a klasszikus slágereket, illetve átiratokat. A show-t a sötétedés lassú beállta tette izgalmassá, amikor is a színpad egy night club kontrasztos képeként rajzolódott ki. A dalok hangulata is ezzel együtt kezdett romantikussá válni; sorra kúsztak be az örökzöldek, mialatt a vetítővásznon követhettük az egész koncertet kísérő képeket: Stewart életének egy-egy apróbb mozzanatát megörökítő fotókat, vagy épp a Casablanca című film búcsújelenetét
  
  A program második részében úgy 20 perc technikai szünetet követően bontakozott ki igazán a produkció. A függöny félregördülte után lassan, diszkrét fény kíséretében, komplett RS-logoval ékesített fehér estélyiben tűntek fel a hölgy-muzsikusok, ehhez illően fehér szmokingban a férfiak, és a háttérben, fekete frakkban Rod Stewart. Sokunk lélegzete is elállt, amint a kettéosztott nagyzenekar között elnyúló lépcsőn lesétált Rod, hogy megajándékozhasson bennünket jó néhány örökérvényű jazz-standarddel. Itt derült ki csak igazán: nem véletlenül lett Rod Stewart a pop-rock élet egyik emlegetett ikonja, akire valóban sokan voltunk kíváncsiak a Kisstadionban (is). Sikerekben és melódiákban gazdag életútja, ha lehet, még inkább felértékelődött a The Great American Songbook hármasa hallatán. Igen pozitív döntésként kell értékelnem, hogy bele mert vágni ebbe a melódiákban gazdag, nem annyira könnyű, jazzes műfajba. Ismerve összetéveszthetetlen hangjának majd összes védjegyét, a kétkedőknek sincs más választása, mint beismerni, hogy nem volt hiábavaló ez a vállalkozás. Az pedig egyenesen hihetetlen volt, ahogyan színpadra vitte eme albumok egy-két kiválasztott dalát. A stílus maga volt Rod Stewart. A program befejező részében aztán a nagyzenekar tagjai lassan maguk mögött hagyták a pódiumot és visszarendeződött a koncert elején látott színpadkép.
  
  Erre nagyot kellett csettinteni, mint a legtöbb jó borra ez a hatvan esztendős muzsikus olyan produkcióval állt elő, mellyel könnyedén lemosta a színről a listák élén található egy album/egy dal jellegű popzenei kétütem-napszámosokat, elcsent dallamok kóklereit. Ahogyan azt az utolsó albumainál is megtapasztalhattuk, nála nincs kompromisszum, sem zenei, sem más kérdésben, de a hallgató, a néző mindenek felett áll szemében. Igen, ennek a nézetnek a kibontakozását fürkésztem és leltem meg ebben a produkcióban. Hiba, mint olyan feltételezhető sem volt benne, ennek ellenére sem vált azonban merevvé, sokkal inkább bensőséges hangulatúvá, szívélyessé; hisz Stewart bele tudott csempészni egy kis játékosságot és humort is. Ennek a figurának van stílusa! A magam részéről pedig úgy érzem, hogy ezzel a megközelítéssel, ahogyan kibontakoztatja kreativitásának minden morzsáját, több, mint emlékezetessé tudta tenni ezt a júniusi nyáresti éjszakát.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: