szerző: AndrásPat Metheny Group 2005. május 24., Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Déjá vu. Május vége, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, Pat Metheny-koncert pont mint három éve. Emberáradat a kapuknál, és persze jelentékeny tömeg a falakon kívül, a gyepen ebben sem történt változás. Nem meglepő módon a közönség összetételében sem: főképpen középkorú jazz-rajongók töltötték meg (nem teljesen, de igen szép számban) a placcot: vegyest olyanok, akik meg is engedhetik maguknak, hogy jazz-rajongók legyenek, és olyanok, akik január óta spóroltak a belépőre. Közöttük vegyült el a néhány reprezentáló (köreikben nyilván sokkal kevesebb volt a kuporgató) de valahol a kakasülő környékén még egy Ignite-ingbe is belebotlottam. Nocsak.
Ami viszont tényleg nagy változást jelentett a három évvel ezelőtti koncerthez képest, az a The Way Up című új Pat Metheny Group-anyag, és ez az előadáson is erőteljesen otthagyta a maga nyomát. A megbocsátható késést követően nagy lazán, fehér pólóban és farmerben a pódiumra érkező Pat Metheny és a hozzá sorban csatlakozó zenésztársak (Lyle Mays, Antonio Sanchez, Steve Rodby, Gregoire Maret, Cuong Vu és Nando Lauria) ugyanis az első mintegy hetven percben kapásból lezenélték nekünk a teljes albumot.
Méghozzá úgy, ahogy az a nagy lemezen meg van írva, gyakorlatilag hangról hangra követve mindazt, ami az általában alaposan kikomponáltnak, jazzes mérce mellett igencsak kötöttnek, kevéssé improvizatívnak mondott, szimfo-progrockos hatásokban lubickoló cédén hallható. Nos, benyeltük, de az ízélményhez képest ez azért nagy falat volt úgy tűnik, a The Way Up esetében az otthon fogyasztható konzervverzió inkább megjárja, mint ez a frissen tálalt (konzervverzió). Az ováció persze nem maradt el, a reprezentálók reprezentáltak, az udvariasak udvariasak voltak, a műértők pedig tényleg örvendeztek, hisz bizonyára ők is akadtak jó páran. A végén Metheny felállt az ülőhelyéül szolgáló ládáról, halk szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket, megjegyezte, hogy nem könnyű dolog dalokat válogatni a The Way Up utánra, de azért megkísérlik, azzal vissza is húzódott a helyére.
Metheny nem showman, de még csak nem is frontember: a koncert innentől elkövetkező második felében alig kommunikált többet a közönséggel, mint a szótlanul elmuzsikált elsőben. De nem is showmannek vagy frontembernek ül oda a színpadra, hanem jazzgitárosnak, aki kétpercenként cserélgeti a hangszereit hol csak ölbe kapja a következőt, hol pedig az egyiket a hátára lökve kezd bűvölni egy másikkal, de mindenképpen bűvöl, méghozzá bőséges teret engedve az őt félkörbe fogó zenésztársainak is. És a második félidőben ebben nem is volt hiba, kiderült, hogy van élet a The Way Up után is, sőt. Az időjárással együtt a műsor is megélénkült, sutba lett vágva a modorosság, és újabb koncertnyi időtartamban sorra kerültek elő a régi darabok, folyton változó felállásban, duóban, trióban, kvartettben és nagy közös muzsikálásban, felszabadultan mutatta meg mindenki egyéni virtuozitását és a banda egymásra hangoltságát. A válogatott zenésztársak, na és persze Metheny villantásai nyomán a reprezentálók tovább reprezentáltak, az udvariaskodást viszont egyre többen tehették félre, átpártolva az őszintén lelkesedő műértők táborába, percről percre növekvő elismerésbe burkolva a szélben pislákoló kandeláberek tövében zenélő gruppot.
A maratoni virtuóz lecke végén így már a közönség általános visszafogottságához mérten akár eufórikusnak is nevezhető ujjongás követelte vissza a színpadra a csapatot, ők pedig jöttek is, dacára az addigra már összesen két és fél órányi mögöttük lévő játékidőnek, és egy velős ráadással végezték be az estét. Aztán sepert mindenki a maga dolgára, zenészek a magánbuszba, mi a 26-osra három év múlva veletek ugyanitt. Akkor majd remélhetőleg a mostani hetvenegyedik perc tájékán kezdődik a koncert.
12:28
