lemezajánló [nagylemez]  2005. július 9. szombat   12:10

nincsen hozzászólás

  A norvég The Crest az a zenekar, amelyiknek az énekesnője, Nell elfoglalta Liv Kristine helyét a Theatre of Tragedyben. Ezzel minden érdekeset el is mondtunk a bandáról.
  
  Abban ugyanis semmi érdekes nincs 2005-ben, ha egy csapat tízévnyi múlttal és egyetlen lemezzel a háta mögött végletekig leegyszerűsített, angyalkás női énekkel kísért, szomorkodós gótrock-metal ömlengéseket gyárt. Mindettől függetlenül viszont még bőven lehetne jó (vagy legalábbis szerethető) a dolog, de a Crest esetében még csak így sincs, mert nagyon hiányzik a zenéjükből az az ösztön vagy szenvedély is, ami még a legócskább nyúlást, klisépufogtatást, ötlethiányos megnyilvánulást is szimpatikussá tudja tenni.
  
  Így aztán az egész lemez olyan, mint a borítóján domborító maca színe: szürke. Illetve még annál is szürkébb. Alapvető színárnyalatát jellegtelen, ürességtől kongó, viszont helyenként kimondottan giccses nótácskák határozzák meg, amelyek között vannak lassúk és gyorsak is a változatosság kedvéért a közérthetőség kedvéért pedig mindegyik a lehető legkisebb számú és legegyszerűbb témából épül fel. Hogy pedig még innen is legyen hova szürkülni, arról gondoskodnak az olyan színesítő elemek, mint a folyton felnyekergő semmitmondó hegedafutamok, meg a kötelező jelleggel, bár viszonylag haloványan jelenlévő popos-elektrós felhangok, továbbá a tökfölöslegesen használt akusztikus gitár, és a bevagdalt beszédfoszlányok. Az énekhang persze profi, magabiztosan cseng és a zene egészének fényében még akár azt is mondhatjuk, hogy Nell változatosan használja adottságait, az a bizonyos többlet viszont nagyon hiányzik innen is, amit nem a hangképző szervek, hanem egy egész másik, létfontosságú, dobogó alkatrész lenne csak képes belepumpálni a produkcióba. Már megint ide lyukadtunk ki, hogy a rosseb vigye el.
  
  A promóciós cd rövid tájékoztatója szerint a Vain City Chronicles egyébként a Crest korábbiaknál felnőttebb arcát mutatja, illetve a banda sokkal hevibb, gitárbézdebb oldalát tárja elibénk, nem feledkezve meg persze a közkedvelt crestes melódiákról sem. Ez a frázis különösen veszélyesen hangzik annak fényében, hogy a korong ötszöri meghallgatása sem elég ahhoz, hogy az ember feje legalább egyszer ne az elalvástól billenjen előre, az viszont egy fél nótába sem kerül, hogy lefittyedő ajkakkal jobbra-balra kezdje magát imbolygatni a hallgató, egyértelműen a tinglitangli jelzőt metakommunikálva ezzel. A Vain City Chronicles-nek átlagon aluli lemeznek kéne lennie, azonban mivel a hasonszőrű kiadványok kilencven százaléka ugyanezt a színvonalat hozza, minden nagylelkűséget mellőzve minősíthető akár átlagosnak is.
  
  1. Run Like Blazes
  2. My War
  3. Silent
  4. Another Life
  5. Come on Down
  6. Flavour of the Day
  7. Reptile
  8. New Profound Fear
  9. Imaginary Friend
  10. House of Mirrors
  11. My War/Broken Glass

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: