beszámoló [koncert]  2005. július 9. szombat   14:18

nincsen hozzászólás

  Külön-külön ugyan, de végül csak eljutott hazánkba a Paradise Lost Európa-turnéja, és annak előzenekara is. És bár szívesen megnéztem volna, hogyan reagálnak az egyszeri lostosok a Society 1 őrjöngésére, alighanem így is volt ez rendjén: ezt az amerikai bandát így, egy zsebkendőnyi klubban, másfél méterről kellett látni, a briteket meg úgy, a nyárindító főszínpadán, szabad ég alatt, kora este. Később persze majd arról is lesz szó, de most inkább kanyarodjunk vissza néhány gondolat erejéig erre a bizonyos májusvégi estére a Nyár utcába.
  
  Amíg a néhány érdeklődő leszállingózott a Marco Polóba (a Society 1 tagjai meg kötelességszerűen groupie-ztak egy jót), a színpadon a The Dethroners legénysége alakított, méghozzá kimondottan kellemesen. Nem szólt jól a cucc, de azért a lényeget ki lehetett hallani az Egyptből, a Refurbishedből, a Mensch Futur Technikből, meg a többi terítéken lévő dalból: jó témákat és precíz játékot. A lelkesedéssel meg annak ellenére sem akadt probléma, hogy maximum tízen figyelték a mutatványt Adamskij például még a színpadról is lejött, bejárta a helyiséget, húzta közvetlen közelről az emberek arcába. Klassz bulit kaptunk a szokott Dethroners-színvonalon.
  
  Mire az Interzone Inc. játszani kezdett, nagyjából teljes lett a közönség létszáma is és a publikum becsületére legyen mondva, hogy nagyobb része bírta ki a teremben a produkciót, mint amekkora nem. Tekintve hogy korántsem azt a bemegyek-meghimbálom a söröm-bólogatok típusú muzsikát játssza, az élőben két gépész-egy gitáros-egy énekes felállásban támadó banda esetében ez bizony már önmagában is komoly sikert jelentett. Önmagukra ezúttal sem cáfoltak rá, a háttérben villogó stroboszkóp vizuális terrorjával lazán birokra kelt a töményen, masszívan, mindenfajta humánumot mellőzve vijjogó nojzvihar - és bár kedvelem a csapatot, ezúttal engem sikerült is két vállra fektetniük, úgyhogy az előadásuk végét inkább a folyosón vártam ki.
  
  Society 1-ékról az első elmondandó dolog, hogy ízig-vérig amerikaiak és ízig-vérig a kilencvenes éveket idézik, úgy zenéjükben mind fazonilag támpontként mondjuk a White Zombie-t, a Danziget, a Type O Negative-et, vagy ne adj Isten, a korai Mansont említhetnénk. Kapásból ott van például az énekes, aki pont olyan, mintha Peter Steele és Brian Warner (meg esetleg még Anthony Kiedis) génjeit egyesítették péniszméretét és a libidóját pedig összegezték volna benne. Az elsőtől az utolsó percig megállás nélkül rótta a köröket a Marco Polo termében, külön-külön elordított minden jelenlévő képébe egy-két sort, a danziges-steele-es dallamait meg persze a hölgyikék egyikének-másikának tartogatta. Közben néha hanyatt vágta magát és hempergett egyet a földön, vagy épp megtámaszkodott a térdén és pörgette a seggig érő fekete haját, de leginkább valószínűleg mégis a felsőteste simogatásában és a gatyájában való turkálásban lelte örömét, mert leggyakrabban ezzel foglalatoskodott. (Apropó: a felsőteste miatt egy csipetnyi Niki Belucci is volt benne, mert a mellbimbói szigetelőszalaggal voltak leragasztva de ebben valószínűleg semmi géntechnológia nincs.) További kommentár helyett nézze meg mindenki a fotókat, hisz akkorákat pózolt, hogy öröm volt nézni.

  Excentrikus produkciója szerény háttereként pedig három társa vérbeli tengerentúlimetál-sokkrokk-egyveleget borított ránk, méghozzá egész erőteljes megszólalás közepette. Persze ők sem csak úgy szürke egerek módjára produkálták magukat: a méteres piros hajfonatokkal bíró, leginkább Boy George és a kornos Munky ivadékaként jellemezhető gitáros már úgy a harmadik nóta tájékán eleresztett egy igazi ötperces arénametál-szólót, és különben is előszeretettel illegette magát a közönség soraiban járőröző frontember által szabadon hagyott helyen, ami ugyebár a színpad kellős közepét jelenti. Ennek ellenére sem tudta azonban maradéktalanul elvonni a figyelmet az apró fejét az óriási felsőtestétől teljesen függetlenül mozgató bőgősről, akinek japán cégek bizonyára szép summát fizetnének, hogy egy csinos kis műanyag horrorszörnyet mintázhassanak róla, ami aztán autók ezreinek műszerfalán bólogat majd a belvárosi forgalomban. A háttérben helyet foglaló dobos meg már csak a szerelésével is delejezett: némelyik cinje jó másfél-kétméteres magasságban volt elhelyezve, úgyhogy jó nagyokat integetett, miközben felváltva csépelte a már-már zavarbaejtően primitív menetelő témákat és a vad pörgetéseket. Hogy rövidre zárjuk a dolgot: az egész koncert olyan volt, mint egy életre kelt képregény. Az utolsó kockákon aztán a frontember az Everyone Dies (Rock Stars Dont Count)-ot a saját bandájának ajánlotta, azzal kigombolta a sliccét, még egyszer bevágódott a publikum soraiba, egy szerencsés (?) leányzó kezét még a gatyájába is belegyömöszölte, majd búcsúzóul meglengette felénk a farpofáit, és társaival együtt szép nyugodtan el is vonult az öltözőbe.
  
  Fentebbieken végigfutva olybá tűnik: még mindig előttem a lehetőség, hogy különösebb önellentmondás nélkül jól megmondjam, mekkora szar is volt ez az egész, de sajnálattal kell közölnöm, hogy nem fog menni. Nem kérem számon minden bandán a világmegváltást, azokat a csapatokat meg kimondottan szeretem, amelyekéből összerakta a saját zenéjét a Society 1, és még abban a pillanatban kitaláltam, hogy a terem hátsó falához préselődve fogom végignézni a koncertet, amikor az első koncertfotójukat megláttam, ezzel elkerültem azt is, hogy mondjuk meg kelljen markolásznom az énekes tökeit egyszóval panaszra nincs okom. Így meg csak azt tudom mondani, hogy ez bizony teljesen rendben volt. Én kérek elnézést.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: