szerző: TompiJoe Cocker 2005. május 24., Papp László Sportaréna
Heart and Soul, vagyis Szív és Lélek. Ez a címe Joe Cocker új lemezének, és aktuális turnéjának, amely május 24-én Budapestet is érintette. Érdekes egy ilyen elnevezés alatt futó rendezvényt a Sportarénában megtekinteni, ahol a szívnek és léleknek úgy általában híján van minden. Olyan, mint egy gigantikusra felduzzasztott multiplex koncertterem. A közönség egy része is nagyszerűen illeszkedett ebbe a környezetbe: azok a menedzserek, akik fűzték a feszengő pereces-lányokat, a konszolidált apukák, anyukák, és a pláza-szökevények. Kicsit furcsán hatottak a farmerdzsekis, kb. 78 óta utolsó cigarettájukat szívó öreg rockerek, és a Metallica pólóban feszítő izomtiborok is. A legsúlyosabb azonban az a melegítőnadrágos, atlétatrikós újgazdag szénalapú létforma volt, aki elkezdte énekelni Steve Ray Vaughn halhatatlan Pride and Joy-ára, hogy Jég dupla viszkivel
Nem sok kellett, hogy sarkon forduljak, és elinduljak hazafelé, de azért sejtettem, hogy Az Öreg azért majd felvidít valamelyest. Így is lett, de előtte még egy country énekesnő tessékelt a kijárat felé. A nevére egy igen prózai okból nem emlékszem: egy női hang így köszöntött minket: Üdvözöljük Kedves Vendégjeinket. Na ez olyan reakciót váltott ki belőlem, hogy a saját röhögésemtől nem hallottam fellépő hölgy nevét. Egy szál akusztikus gitárjával előadott dalai alapján pedig nem sok késztetést éreztem, hogy utánajárjak, hogy is hívják ezt az állítólag New York-i nőszemélyt. Úgy félóráig játszotta a búzamezők és legelők femme fatale-ját, kapott szórványos tapsot is néha, de szerintem a turné Nashville-i állomásán kívül máshol meg sem nézték.
Jött egy jó hosszú átszerelési szünet, ez gondolom vegyült egy kis közönséghecceléssel is, majd bevonultak a zenészek, elkezdték játszani Aretha Franklintól a Chain Of Foolst, és mikor már tényleg muszáj volt az énekesnek is beszállnia, besétált Joe Cocker. Az introt, a felvezető One and only-t és minden más hasonló tömjénezést zárójelbe tett az a hanyag elegancia, és egyszerűség, ahogy megérkezett a világ legjobb, és legismertebb bárzenésze. Fekete öltöny (ennek zakójától nemsokára meg is vált emberünk), fekete ing, a jellegzetes, kicsavart kézmozdulatok, jókora sör-has és persze a nagybetűs, víztárolónyi whiskey-n, és kazalnyi cigarettán, meg ki tudja mi máson edzett Hang, ami miatt megjelent ez a pár ezer ember. Maga a dal egyébként jó kis funkyvá változott, nagy szerepe volt ebben a fekete basszusgitáros hölgynek, akinek a játékában olyan groove volt, hogy azt tanítani nem lehet, azt érezni kell. A dobos kollégájára mindez sajnos nem volt igaz, bár láttam/hallottam szögletesebb stílusban püfölő ütősöket is. A leggyengébb pont a gitáros volt, húrnyűvése melodramatikus, funkció nélküli ártatlansággá degradált volna minden dalt, ha nem Cocker áll a mikrofonok mögött, vagy nincs a két billentyűs, akik a szó szoros értelmében rázták ki kisujjukból a dögöt, meg a bugit. Ide egy blueson vegetáló gitáros kellett volna, akinek van kosz, és érzés a játékában, nem egy ilyen kottában gondolkozó, hangról hangra dolgozó session-zenész. Mindezek ellenére működött a produkció, a következő Feelin´ Alright is lendületesen gurult, míg a When The Night Comes szelídebben csordogált tovább.
Konferálás az nem sok volt, így az amerikai zenészektől már-már szinte elvárt, Busht dádázó szófordulatok is elmaradtak, többet mondtak minden hasonlónál a Marvin Gaye által jegyzett What´s Going On alatt bemutatott képsorok: éhező gyerekek a harmadik világból, állig felfegyverkezett, jóllakott katonák Amerikából. És a téma ezennel elegánsan le is lett tudva. Érkezett is nagy hirtelen a Maybe I´m Amazed, majd az Up Where We Belong, amelyet az egyik vokalistájával vezetett elő Mr. Cocker, és tette a koncert egyik csúcspontjává, ezt az amúgy igen klisés pop dalt. A titok itt is a fenti címben keresendő: Szív és Lélek. A kivetítőnek egyébként igen fontos szerep jutott a N´oubliez Jamais alatt; itt Catherine Denueve-ben gyönyörködhettünk, a U2 féle One, és az REM dala, az Everybody Hurts alatt pedig csak a csillagos ég szolgált a produkció hátteréül. Az átiratokhoz különösen vonzódó Joe Cocker ezekkel a számokkal sem hibázott, igaz Bonóék nótája így elsőre furcsa volt, de nem vészes, Michael Stripe-ék szerzeménye viszont teljesen új értelmet nyert így, ebben a formában. A műsor vége felé pedig már mindenki tudta, hogy most jönnek majd a nagy slágerek szép sorban: elsőként a Summer In The City, majd a You Can Leave Your Hat On, ahol felidézésre kerültek Kim Basinger jelenetei is, hátha valaki nem tudja miről is van szó. A Művész Úr angol humora is megcsillant, méghozzá Screamin Jay Hawkins I Put A Spell On You című szerzeményében. Ez a vérbeli delta-blues egy siratószerű énekkel indul, ezt Cocker az ásványvizes palackjának adta elő. (Jut eszembe, ilyet se sűrűn látni: hogy az ásványvíz pezsgős vödörben legyen jégbe hűtve) A végére maradt még egy gondosan beharangozott, csattogó bőgőzéssel felvezetett Unchain My Heart, és a ráadás előtt a With A Little Help From My Friends. Az Up Where We Belong mellett egyértelműen ez volt a tetőpont, egyszerűen minden stimmelt, ott volt a recsegő Hammond, Woodstock jelenetei a kivetítőn, és az az eltorzult arc, ami azokat a rekedtes sikolyokat kíséri. Ezután levonult mindenki, természetesen Cocker ment le elsőnek, és Ő jött vissza utoljára. Kaptunk még két nótát, az első a She Came In Through The Bathroom Window volt, és még egy pörgős darab, a Cry Me A River is belefért a végére. Újabb levonulás, és már csak az elmaradhatatlan koncertzáró ballada, a You Are So Beautiful volt hátra. Mindenki mástól nevetséges lenne ez a csukladozó, sírásba hajló éneklés, tőle mégis szép, és megindító. Búcsúzóul kijutott még Budapestnek egy széles mosoly, egy keep rockin an rollin, majd a világ legjobb, és legismertebb bárzenésze úgy vonult le az öltözőbe, ahogy bejött.
16:56
