lemezajánló [nagylemez]  2005. június 29. szerda   17:50

nincsen hozzászólás

  Mielőtt a Season Of Mist kiadó kapcsán mindenki arra asszociálna, (jelzem: cseppet sem alaptalanul), hogy a Kill The Thrill egy black metal banda, gyorsan leszögezem, a cikk tárgyául szolgáló lemeznek semmi köze az említett stílushoz. Killing Joke, Neurosis, Einstürzende Neubauten, Coroner, Isis, Jesu; csak néhány név akikkel idáig turnéztak, vagy majd a közeljövőben kelnek együtt útra. Ezeknek a csapatoknak a hatása mind érezhető a trió negyedik nagylemezén. Ez már így, önmagában is jól hangzik, pedig ez csak az alapja a Tellurique-nek, az egészbe Nicolas Dick hangja csorgatja a spirituszt. Ugyanis olyan rekedt, füstös-konyakos (egyszóval: francia) orgánuma van, hogy simán el tudom képzelni, ahogy szombat esténként egy párizsi lebuj mélyén lemonserízi az egész világ női felét. Annak idején a Watch My Dying Nullpont című nótájára írtam, hogy ilyesmi lehet az indusztriál sanzon, nos a Kill The Thrill pontosan megmutatja, hogy milyen is az az indusztriál sanzon.
  
  A Little Salt For A Better Feeling. Ezt a zseniális címet adták az első számnak, és amilyen gyorsan gondolna a hallgató a kulináris élvezetekre, a só szóra pillantva, olyan gyorsan felejti el azokat, amint meghallja a hullámzással kísért merengős riffet. Büszke lenne rá Aaron Turner is, Scott Kelly is, bizarr módon kattog a dobgép, jönnek szép sorban a disszonáns zajok, harangzúgás, mindezekhez pedig Nicolas Dick elképesztő akcentussal tálalt éneke társul. A Permanent Imbalance úgy indul, mintha az almásfüzitői bauxitgyár romjai közül sírna fel egy kíntornás, Nicolas ismét nazalizál egy nagyot, majd egy megváltásszerűen gyors tempó érkezik, a verze pedig tovább fokozza a valami lesz itt feszítő érzését, s lőn: kapunk egy pofonegyszerű, mégis szárnyaló dallamot. Persze a nyekergések és zörejek azért jelzik, hogy nincs még itt a Mennyország. A következő Indefinite Direction rútul belassul, kései Neurosis hangulatú nóta, a vége felé egy fájdalmasan tiszta szirénkórussal, és egyre szigorodó riffekkel. Egyetlen hibája, hogy a lemez elején egy kicsit még erős ez a majd hétperces vonszolás. Utána a Non Existence olyan, mint valami nyugtató, persze minden lehetséges kellemetlen mellékhatással együtt. Nehéz megfejteni, hogy milyen sampler, vagy gitáreffekt zúg benne ennyire, ráadásul egy viszonylag lendületes tételről van szó, így itt már kifejezetten zavarba-ejtő a dobgép katonás puffogása. A következő Soave ugyan csak öt és fél perces, (ezzel a Tellurique középmezőnyében foglal helyet), de fizikai fájdalom hallgatni. Fogalmam sincs, hogy Marylin Tognolli mit hord össze franciául, de hangja annyira frusztrált, kétségbeesett, hogy azt is elhiszem, hogy ha esetleg az életért könyörög. Mindehhez olyan zene párosul, mintha a Rekviem egy álomért című film dalaiba valaki egy kis Sosztakovicsot és elektronikát csempészet volna.
  
  A Like Cement ezek után kifejezetten szép, balladisztikus darab. A Soave után olyan, mint Satyricon után Whitesnake-et hallgatni, és ezzel mindent el is mondtam. A Diaphragme sötétebbre fordul, folyamatosan változnak, ha úgy tetszik fejlődnek a franciául üvöltő Nicolas körül a riffek, egyedül a templomi orgonával kísért refrén állandó. A lemez hátterében végighúzódó neofolk hangulat talán itt a legerősebb. A Head egészen bársonyos lenne, ha a dobgép történetesen nem páratlan, aszimmetrikus ütemeket kalapálna, és ha azok a megfejthetetlen hangminták nem vinnének bele ismét egy kis izgalmat. A Headből(vagyis a fejből), szünet nélkül következik a Body(vagyis a test). Lebegős new wave szerű témák keverednek Laibach módra menetelő, monoton riffekkel, és erre érkezik Nicolas sanzonos kántálása. A Mistaken Solution egy hat és fél perces vánszorgás, és mikor a hallgató azt hinné, hogy itt már nem történik semmi, hát feltűnik egy szirénázó téma, és hol visszafogottabban, hol harsányabban végigvonul a dalon, ami egy ellármázott katarzissal ér véget, sajnos igen kurtán-furcsán; mintha elvágták volna. Komor, mélyre-hangolt riffjével jön az Us And Them, majd érkezik az album leggyorsabb témája, húzzák is vagy három percig. Zárásul pedig az instrumentális, a maga disszonáns, aberált módján is kellemes Finnish szolgál.
  
  Cseppet sem könnyű hallgatnivaló a monumentális, több mint egy órányi Telluriquie, nem is az a lemez, amit mindennap elővesz az ember. De egyszer érdemes végighallgatni, már csak a meghökkentő megoldások miatt is, és utána minden egyes meghallgatás könnyebb lesz. De könnyű sosem

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: