lemezajánló [nagylemez] 2005. június 14. kedd 12:57
nincsen hozzászólás
szerző: H.L.Thee Silver MT. Zion memorial Orchestra & Tra-La-La Band: Horses in the sky 2005.
Ambivalens érzésvilág telepedik rám, midőn belekezdek ezen ismertető megírásába. Nem olyan könnyű befogadni ennek a formációjának a munkáját, és több meghallgatás után sem tűnt úgy számomra, hogy bármi is körvonalazódik ebből a zenéből. Abban 100%-ig biztos vagyok, hogy a hazai underground színtér műalter - übertolerátor szekciója kötelező hallgatmánynak tartja majd ezt a kiadványt, de az ebből eredő visszatetszésemet félretéve igyekeztem magam beleásni magam a produkcióba.
Amikor először hallgattam a CD-t, az volt az első, ami eszembe jutott, hogy olyan ez az egész, mintha alkoholtól mámorittas focihuligánok betévedtek volna a Neurosis zenekar próbatermébe, amint éppen a Sovereign album unplugged verzióját dolgoznák ki, és ha valaki ismeri a Neurosis zenekart (na meg a részeg szurkolókat), és meghallgatja ezt a lemezt, az szerintem tökéletesen érteni fogja, hogy miért írom ezt.
Amúgy a zenekar már 2000. óta létezik, ámbár akkor még trióként funkcionáltak (Efrim- gitár, zongora, ének; Thierry nagybőgő; Sophie hegedű), és további három, addig kisegítő zenészt (Beckie cselló; Ian gitár; Jessica - hegedű) felkértek rá, hogy csatlakozzanak. A hetedik tag 2003-ban érkezett Scott személyében, aki dobokon, gitáron, mandolinon, és még jó néhány más hangszeren játszik.
Az előbbiekben már megemlített sznob közeg szemében minden bizonnyal szentségtörésnek minősül, de talán kissé a formabontás a kompozíció rovására ment. Ami a legszembeötlőbb, hogy az amúgy is kissé erőltetetten patetikus énektémák annyira elől vannak, egyúttal annyira elnyomnak minden mást, hogy az nem egy és nem is két hallgatót fog visszariasztani ettől a hangzóanyagtól, mely a zenekar fennállása történetében az ötödik. A lemezen a legjobb énekhangok pont azok, melyek a legritkábban csendülnek fel, és pont az a torok került előtérbe, amely a sajátságos orgánumával már már önmaga paródiájává teszi ezt az anyagot. Az igazat megvallva sokkal szívesebben hallgatnám ezt a cuccot ének nélkül, ugyanis a kompozíció zenei részében csodálatos magasságokba emelő, majd lágyan merengő melankóliába engedő részek észrevétlenül lopakodnak be a hallgatóság hallójárataiba. A zenészek kifinomult játéka lenyűgöző, gyönyörűen vezetik át egymásba a különböző témákat, és egyedi megoldásokban is bővelkedik a hat tételből álló lemez, mégis úgy érzem, hogy túl óvatosak voltak a zeneszerzés ihletett pillanataiban. Sok helyen éreztem úgy, hogy töményebb megszólalású közjáték is befért volna, és az amúgy durva hangzásokban bővelkedő underground palettától úgy akartak eltérni, hogy az ilyen jellegű megoldásokat tudatosan száműzték muzsikájukból. Ezen feltevésemet támasztja alá a záró dal legvégén hallható elektromos gitárgerjedés-zaj-epilógusa, amely csak néhány pillanatig parázslik sajnos. Persze nem kell minden zenébe beleerőltetni az ultrabrutál-1000 gitársávos betonozást, de olyan jó kis ellenpontozásokat lehetne kihozni még ezekből a témákból, amelyeket kár volt csupán azért kihagyni, hogy minél jobban elrugaszkodjon ez a produkció kortársaitól. Bár nem mondhatnám, hogy a játékidő rövid volna, hiszen a legrövidebb szám 6 perc fölött van, és a leghosszabb majd negyed óra, mégis vannak olyan ötletek, melyeket nem engedtek az alkotók teljesen kibontakozni. Mintha egy pávának nem engednék, hogy szétnyissa a farktollait
A hat szám teljes egészet alkot, szinte észre sem venni azt, hogy hol van vége egy számnak, s hol kezdődik a másik. A magam részéről megfogott ez a nagyívű hipnotikus hatás, a zene eszköztárával szívfacsaró képeket fest a csapat, mintha könnycseppjeiden keresztül fürkésznéd a horizontot és egy elfeledett órácskára belefeledkeznél ebbe az érzésvilágba. Csupán azt sajnálom, hogy a már említett énektémák sokat rontanak a produkció élvezhetőségén.
12:57
