lemezajánló [nagylemez]  2005. május 19. csütörtök   11:29

nincsen hozzászólás

  Ritka manapság az olyan lemez, amelyről szinte mindent elmond a borítója. A New Order albuma pontosan ilyen. Nem is tudom mi fejezné ki jobban azt a fajta letisztultságot, és viszonylagos egyszerűséget, mint ez a néhány, fehér lapra vetett betű. Ez a mintázat díszíti egyébként magát a korongot is, amely alatt már szivárványszíneket rejt a tok. Hát ilyen a Waiting For The Sirens Call is, elsőre egyhangúnak, és unalmasnak tűnik, igazi háttérzenének. Megfelelő körülmények között hallgatva( fülhallgatóval, vagy éjszakai utazás alkalmával például) már feltűnnek a fehér különböző árnyalatai is. És mindjárt megvan arra is a magyarázat, hogy miért nem zavaró az, hogy a bookletben egymás mellett van egy nyúl, egy tóparti napfelkelte, egy kábelekben bővelkedő operatőrkészlet, és egy panelház.
  
  A New Order hangzásának elég stabil alapot szolgáltatnak a különböző már-már mechanikus, gépi effeketek, mégis valahogy annyira ember- és természet-közeli marad a lemez, mintha csak egy szál akusztikus gitár kísérné Bernard Sumner énekét. A Whos Joe-ban egyébként fel is tűnik ez a hangszer, de a dal sava-borsát azért a kellemesen elröfögő bőgő, és a new wave-re oly jellemző, tétován búgó, gerjedő, daloló gitár adja. (Érdekes, az új hullám, már cseppet sem új, de egy ilyen jó értelemben vett bágyadt lemezbe is képes valami frissességet vinni.) Igazán előtérben persze Bernard dallamai vannak, és a kellemes, slágeres főtéma, de sok apró bárdolatlan hang húzódik meg ezek hátterében, igazából ezek lendítik be az albumot. A Hey Now What You Doing némileg rockosabbra veszi a figurát, és Ian Curtis öngyilkos depressziója is csak néhol bukkan fel a vonósoknak köszönhetően. Végletekig leegyszerűsített dal ez is, de itt az egyszerűség már rég nem cél, nem is eszköz, mert ott van mögötte mindaz a keserűség és jókedv, amin szerzői keresztülmentek. A címadó egy tompított zakatolással veszi kezdetét, majd erre olyan dallamok érkeznek, amelyeket John Lennon írt szólólemezein, a verzét hallgatva mindig eszembe is jut a Beautiful Boy is, ami tulajdonképpen egy altatódal. Azért ebbe egy kicsivel több energia szorult, viszont hangulata meglehetősen rezignált. A Krafty egyszerű, bárgyú és ijesztő startja után itt is adnak némi kapaszkodót a tiszta melódiák, szövege legnagyobb jóindulattal élve is maximum keserédes, vidámnak semmiképp nem nevezném. A zene pedig ezúttal is egy sok-ismertlenes egyenlet, dolgoznak a gépek, brummog a bőgő, pityereg a gitár, és mindehhez még jön még egy apró csilingelés, amely nélkül az egész szám nem érne semmit. Az I Told You So reagge ritmusra dünnyög tovább, elég nehéz is feltérképezni a sodró ütemek hátországát, pedig érdemes, hiszen Velvet Underground magasságú (na jó, mélységű) hangulatokra lehet lelni. Csak nehogy elraboljon a refrének, és háttérvokalista hölgy szirénéneke!
  
  A Morning Night And Day, lassan építkezik, majd 2 Unlimited szintű gagyizás után úsztatják be a szétpanorámázott gitárokat, és az azonnal oldódó, azonnal énekelhető refrént. Könnyen hinné azt az ember, hogy egy ilyen banda, mint a New Order mestere a balladáknak. Nos ez az állítás valahol igaz is, mert ha fogcsikorgatva is, de mind a tizenegy nótát betudom suvasztani ebbe a skatulyába. Klasszikus értelemben vett ballada viszont szerencsére nincs a lemezen, hiszen az még lejjebb húzni az uralkodó lassú középtempó amúgy sem magas energia szintjét. Pillanatokra is, de úgy tűnhet, hogy a Draculas Castle egy igazi andalgás lesz, és már húzná is a pizsamáját a hallgató, de szerencsére megint rengeteg mindent pakoltak a zongora klimpírozása alá, így nyugodt szívvel hallgatható tovább a lemez. Ha jól tudom az első kislemez a Jetsreamre készült, a recept itt is hasonló, mint az előzőekben, igazi szomorkásan könnyed sláger ez is, mint tíz társa. Érdekességét a Scissor Sistersből ismerős Ana Matronic éneke adja, nagyon feldobja a nótát, amire több remix is készült. Nem is csoda, hogy ez a szétfolyó muzsika beindította több DJ fantáziáját, minden bizonnyal a Guilt Is A Useless Motion is hasonló reakciókat váltana ki a lemezlovas urakból, sőt ezt nagyon meglehetne vadítani, a refrénjének köszönhetően úgyis listavezető lehetne. Kylie Minouge toporzékolva hisztizne egy ilyen melódiáért, és ugyan ahhoz ez túl jó, de ha hazai diszkókban csak egyszer kéne lejátszanák, a buffalo-nemzedék rá is foghatná az esetleges demográfiai robbanást. Sokan dörgölőznének össze ezt a számot hallva, na. A Turn ennél jóval szolidabb, laza kis rock-nóta, akusztikus gitárokkal, és olyan, ügyesen, Edge módra beszúrt hangokkal, hogy fel sem tűnik, már a tizedik szerzemény ez, és semmi, de semmi extra nincs benne. Az utolsó Working Overtime a kedvencem, mert nem tudok mást mondani, ez egy tökéletes korai Rolling Stones rock n roll. Ott van a koszos hangzású, pofátlanul egyszerű riff, a csörgődob, a nyeglén odavetett szöveg, a Charlie Watts kalapálás, egyedül a szóló befordulása jelzi, hogy a New Order írta ezt a szerzeményt.
  
  Egyszerűen nagyszerű. Mennyire elcsépelt, de a Waiting For The Sirens Call bebizonyítja, hogy mennyire igaz is tud lenni, csak az a kérdés, ki vallja sajátjának ezt a mondást.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: