beszámoló [koncert]  2005. május 19. csütörtök   10:39

nincsen hozzászólás

  Sejtésem sincs, hogy kinek az agyából pattant ki először, az a meghökkentő ötlet, hogy a ska monoton ritmusait ötvözze a jazz improvizatív jellegével, de egyfelől az illető egy zseni volt, másrészt pedig elég sok követője lett időközben. Lassan a világ minden jelentősebb zenei központjának lesz egy formációja, amelyik vagy nevében, vagy csak zenéjében, de tartalmazni fogja a ska-jazz műfajokat. Attól pedig egyáltalán nem félek, hogy ez az egyik, vagy a másik stílus kárára menne, erre tökéletes bizonyíték volt ez a koncert.
  
  A másik bizonyíték a feltevés cáfolatára, hogy mindig lesznek olyan mániákusok, akik eredeti formájában tartják majd életben mindkét irányzatot. A PASOund System (és természetesen a PASO is) magától értetődő módon a ska mellett foglal állást. Jelen esetben például elég volt egy lemezjátszó, egy billentyűs, egy trombitás, és persze Krsa, hogy vegyünk egy ska történelem leckét. A jóleső bakelitsercegéssel kísért korrepetálás igen széleskörű volt, mind az eredeti jamaikai, mind a későbbi angol színtér megidézésre került, és csapódott hozzá még egy kis rögtönzött ragga, némi spontán visszhang, vagy trombitaszó. Zárásul pedig egy lelassított ganja-blokk adott apropót a lötyögésre. Tökéletes felvezetés volt.
  
  Ezt követően pedig egy Guiness-rekordot állított fel az est főzenekara. Közvetlenül a PASOund System előadást követően még csak a korsó szónál tartottam az Egy korsó sört kérnék. mondatból, mikor a következő szavakra lettem figyelmes: Ladies and gentleman, from Rotterdam stb, stb. Nem hittem füleimnek, még akkor sem, ha már láttam a színpadon a felállított felszerelését a csapatnak. Hiába, ez a profizmus. Zenei tudásukra is igaz ez a legutóbbi jelző, lelkesedésükről azonban sok amatőr együttes példát vehetne. Látszott rajtuk ugyanis, hogy rettenetesen fáradtak, szemük alatt Derricket idéző táskák lógtak, mégis érezni lehetett, hogy a szívüket ütik, pengetik, fújják át a hangszereiken. Már az első nótát, a Sweet Sorrowt is végig táncolták, mosolyogták. A szám végén Dimitrov Jeltsema, dobos alakított hatalmasat, játéka egyszerre volt jazzesen megtekert, mégis a megfelelő ütemeknél úgy csapott a felszerelésére, hogy nehogy véletlenül kiessen a skanking ritmusból a terembe szorult párszáz főnyi nagyérdemű. Hogy az ütemeknél maradjak, jutott közéjük egy kis swing is, csakhogy alátámassza azt az elegáns megjelenést, amellyel megtisztelt bennünket a hét bolygó és zenélő hollandi. A Jazzskában pedig a tompított trombita idézte meg a szesztilalom korabeli muzsikát. Tulajdonképpen minden egyes nótában volt egy villanása valakinek, akár egy szalonba való gitárszóló, akár egy percekig elnyújtott basszus slappelés és tappingelés, vagy Hammond hangszínben aláfestő- vagy éppen domináló szerepet vállaló billentyűszőnyeg. Továbbá teljesen általános volt az olyan trombita- és szaxiszóló, hogy a művész urak nem restellték úgy játszani, hogy a szemük dülledjen bele, úgy, hogy az ér dagadjon ki a nyakukon, és úgy, hogy a sarokba taszítsák átizzadt zakójukat is. Ebből is látszik, hogy még hét dudás is megfér egy csárdában, hiszen így, egymás másfél perces virtuóz kirohanásait támogatva csak még jobb produkciót nyújtanak. Az Illegal Operationsban minden hangszer alárendelte magát visszhangosított gitárnak, ami adott egy dub/reagge adalékot a dalhoz, hátha esetleg valaki nem sejtené, hogy mire is vonatkozik ez az illegalitás. A legnagyobb siker értelemszerűen a szlávos dallamvilággal felvértezett Magyar Posta volt, bár a Skatelites China Townja, és Skamaniája is értő fülekre, és azonnal reagáló lábakra talált. Hiába voltak instrumentálisak a szerzemények, nem hiányzott belőlük sem az énekhang a már taglaltak miatt, és a showman sem hiányzott, mert mindegyikük egy igazi fura fazon volt. Az öltözőbe játék közben lesétáló basszer úgy festett, mint Roger Daltrey, a trombitás David Perryt idézte, aztán volt egy köztük egy tarajos, egy orosz pénzbehajtó, egy olasz dzsigoló, és egy nyugdíjkorhatár előtt álló menedzser is. Amilyen eklektikus volt ez a társaság, annyira egy emberként reagált a zenéjükre a közönség. Vagyis addig táncolt, amíg játszott valaki a színpadon. Azon pedig szemlátomást senki nem problémázott, hogy ez most ska, volt, vagy jazz, legalábbis erre következtettem a sok széles vigyort látva a koncertet követően.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: