Jon Oliva egy egyéniség. Vezéregyéniség, egy zenei agy, aki rengeteg mindent letett már az asztalra. Nélküle a Savatage sosem jutott volna el oda, ahova eljutott, és sohasem alkotott volna olyan fantasztikus dalokat, mint amilyeneket alkotott. Úgy látszik, hogy mostanában a Sava pihenő-pályán van, Chris Caffery gitáros kiadta a Faces című szólóalbumát, most pedig Jon jelentkezett a Tage Mahal című szólólemezével.
Miről is szól a Tage Mahal? Mindenek előtt egy memento Chriss Oliva, Jon tragikusan elhunyt testvére előtt, aki a Savatage legkorábbi időszakának meghatározó alakja, és gitárosa volt. Chriss halála előtt egy instrumentális szólóalbumon törte a fejét, amelynek a Tage Mahal nevet adta volna. Jon az ő örökségét, szellemét viszi tovább, és emiatt adta ezt a nevet szólólemezének. Az albumot hallgatva természetesen előjönnek a Sava hatások, nem is lehetne ez másként Jon-tól. Ő írta mind a 13 dalt, így természetesen az ő dalírási stílusáról, képességeiről árulkodik az anyag.
Kissé furcsán indul a lemez, Jon rekedtes, borongós hangulatú énekével, egyetlen szimpla zongorakísérettel. Szinte magunk elé tudjuk képzelni, ahogy egy lepukkant, néptelen csehóban ül Jon Oliva egy frakkban a zongora mellett, és bagót rágcsálva mormogja a sorokat Aztán hirtelen megélénkül a dal, beszáll a többi hangszer is, és végül egy nagyszabású musical kialakulásának lehetünk fültanúi, igen hatásos kórusokkal megtámogatva. Eszméletlen jó a közepén a gitárszóló, a végén pedig némi belassulás, és andalító gitárdallamok vezetik le a nótát. Igen, egy komplett kis musicalt hallhattunk itt Jon Oliva tolmácsolásában, kezdésnek elég merész, de jó! The Dark volt a címe egyébként.
A következő People Say Gimme Some Hell dalon egy basszus-dob téma vonul végig, erre énekel vészjóslóan Jon, majd jön az erőtől duzzadó kiteljesedés, ugyancsak erőteljes énekkel. Ezt megismétlik még egyszer, majd egy kis átvezetés, előkerül a zongora, meg egy totál őrült gitárszóló is, a végén pedig még egy skizofrén montázst is kapunk néhány Savatage dal foszlányaiból. Remek nóta, bár a vége tényleg eléggé elborult, skizo lett (ezt nem feltétlenül negatívumként mondom). A Guardian Of Forever a leghosszabb szám a lemezen a maga majdnem 8 percével, monumentális szerzemény, itt aztán minden előfordul a zongorakísérettel való énekelgetéstől a masszív refrénekig, lágy szólókig. Utóbbiak különösen figyelemre méltóak (itt is, meg az egész lemezen úgy általában), Matt Laporte keze munkáját dicsérik. Az eddigi nagystílű dalok után egy könnyedebb szerzemény a Slipping Away. Jon iszonyúan ért a dalszerzéshez, nem hiába írtam az elején, hogy egy zenei agy. És ez nem csak a dalok felépítésében, hanem az egész lemez összetételében is megnyilvánul, nagyon rá tud érezni, hogy melyik témának mikor és hol jön el az ideje. Itt nagyon kellett a Slipping Away kellemes felüdülése, mert a következő Walk Alone már egy újabb megterhelő, mély és borús hangulatú dal. Itt érhető leginkább tetten Jon azon véleménye, hogy a Taj Mahal dalai sötétebb hangulatúak, mint a kompozíciói általában.
Oliva ismét csillogtatja a hangulat feletti uralmát: volt egy kis lazulás, voltak vészjósló, hátborzongató dallamok, most ismét itt az ideje egy önfeledt, de koncentrációt igénylő musical hangulatnak. Ezt adja nekünk a meglehetősen hosszú címmel ellátott The Non Sensible Ravings Of The Lunatic Mind. Fantasztikusan jó a szóló, a végén pedig akárcsak a People Say Gimme Some Hell esetében, itt is iszonyatos skizofrén hangulat uralkodik. Nincs menekvés, következik a No Escape egy kemény riffel, Jon megint tudja mi kell nekünk, most van ideje egy igazi karcos, riffelős metal nótának. Jó dal, a feszültséget keltő, szaggatott befejezés igazán el van találva.
A Father, Son, Holy Ghost című szerzemény nem túl ötletes, elég monoton is, szóval ugorjunk! Az All The Time már végre egy kicsit tempósabb, a refrén is egész jó, remek a szóló, igazán ezek mentik meg, mert különben inkább csak átlagos nóta lenne. Erőteljes, horzsolós, igazai metalos riffekkel indít a Nowhere To Run, most igazán jól jönne egy jófajta zúzósabb szám, de sajnos nem vonul végig a málházás az egész dalon, ez nagy kár érte, de mindent összevetve azért egész jól lehet bólogatni rá. Itt is egy kalapálós befejezéssel ugrunk át a következő dalra, akárcsak a No Escape esetében. Úgy tűnik Jon az általa keményebbnek tartott számok esetében így jár el
A Pain nyitóriffjéről nekem elsőre a PanteraWalk-ja jutott eszembe, és lehet hogy csak nekem tűnik így, de szerintem iszonyú erős Pantera hatásokat lehet észlelni ebben a dalban. Jon mániákus kiabálásai, a szóló és az alatta végigvonuló riffelés alapján nem tudok másra gondolni. Végre egy igazán kemény dal! Az Outside The Door egy széttördelt, szétszabdalt alkotás, annyira nem kiemelkedő, de nem is rossz, inkább átlagos. A lemezt levezető Fly Away egy lírai, akusztikus darab. Méltó befejezése a lemeznek, de semmi egyéb.
Különösebben nem értem, miért kellett Jon-nak ezt a lemezt saját szólóként kiadnia, szerintem simán belefért volna a Savatage koncepciójába. Ez egy relax-zene, amit a kanapéban hátradőlve, a zene élvezetének átadva magunkat lehet a legjobban élvezni. Ha az egész lemezt tekintjük, szerintem a Taj Mahal nem más, mint egy remek kis musical, egy filmzene-album, mintegy 1 órában. Jon-nak már csak egy filmet kéne rendeznie hozzá, mert a soundtrack-ek már adottak!
Noha nem mindegyik számra kapja fel a fejét az ember, a lemez összeállítása biztosítja, hogy a végéig kitartson az érdeklődés, maradjanak felfedezni való szépségek és érdekességek a zenében. Külön szeretném kiemelni a gitáros Matt Laporte játékát, ő iszonyatosan sokat ad hozzá a zene élvezhetőségéhez. Jó album, elég hosszú, kicsit szokni kell, de zenei világa és grandiózus, musical-es hangvétele magával ragadja az ilyesmire nyitott hallgatót.
Felállás Jon Oliva: ének Matt Laporte: gitár Kevin Rothney: basszusgitár, háttérvokál Christopher Kinder: dob John Zahner: billentyűk
Jon Olivas Pain: Tage Mahal 1. The Dark 2. People Say Gimme Some Hell 3. Guardian Of Forever 4. Slipping Away 5. Walk Alone 6. The Non Sensible Ravings Of The Lunatic Mind 7. No Escape 8. Father, Son, Holy Ghost 9. All The Time 10. Nowhere To Run 11. Pain 12. Outside The Door 13. Fly Away
15:37
