beszámoló [fesztivál]  2005. május 4. szerda   12:56

nincsen hozzászólás

  Kísérlet nélkül nincs művészet. Akár ez is lehetett volna az Ultrahang Fesztivál mottója Edmund Hillary Kozkázat nélkül nincs győzelem című könyve nyomán. Mert ez a négy márciusi nap tulajdonképpen másból sem állt csak kísérletezésekből, amelyek révén igen érdekes területekre juthatott a közönség. Lehetnek ezek a vidékek szívünkhöz közelebb, vagy távolabb állók, egy biztos, sok esetben ott és akkor jártunk ott először, és esetenként (az improvizációk jellegéből adódóan) utoljára is. És bizony bőven megérte a barangolás, még akkor is, ha néhány fellépő bizony vigyorogva nézte végig a tévelygésünkent, akkoris, ha a közönség néhány tagja nem bizonyult a legjobb utitársnak.
  
  1. nap, Honvéd Vívóterem
  
  Az első nap mindjárt egy meglehetősen szürreális élmény szakadt a közönség nyakába. Amint feldolgozta a tényt, hogy egy zsinagógából átalakított vívóterem pástján ül, vagy épp fekszik, már jött is Tim Hecker, aki laptopjából előhesegette az összes világvallás démonát. Zenéje nélkülözött minden dallamot, tulajdonképpen egy állandó morajlás volt, mindez olyan hangerővel prezentálva, és infernális víziót kreálva, hogy többen talán a saját árnyékuktól is megijedtek volna. (Erre csak azért nem került sor, mert egy teljesen sötét teremben nincs árnyék.) Időnként feltűnedeztek harmóniaszerű hangképződmények, amelyeket zajbacsomagolva dobott Tim Hecker képzeletbeli kukájába, amely tulajdonképpen a mi elménk volt.
  
  A második fellépő is eléggé sajátosan értelmezte a zeneiség fogalmát, de Jérôme Noetinger és ErikM inkább voltak kíváncsi gyerekek, mint az apokalipszis prófétái. Többek között bebizonyították, hogy villanykörtével, játékmagnóval, és mindenféle antiufológiai objektummal környezetünk összes zaját produkálni tudják, kezdve az penge élességű madárcsicsergéssel, és a szellentés, illetve a röfögés refrénszerű felbukkanásával. De volt egy kis séta az űrben is, illetve Disszonancia fővárosában is megfordulhattunk. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint a Lart Pour Lart társulat Zaj és Zörejtára, egy avangard-elektro-punk kivitelben.
  
  A brit Kaffe Matthews a két gallal szemben teljesen mást képviselt, ő szó szerint építette a muzsikáját. Hitvallása szerint járt el most is(azaz: Kezdetben vala a laptop, s benne az üres merevlemez) így egy talált hangot kezdett el csűrni-csavarni, szétszedni és összerakni. Hogy zajaival végül is egy katedrálist vakolt, be vagy egy kerti wc-t nem tudom, mert a New Orleans Port Klub felé vettem az irányt, de az alapozási munkálatok alapján én előbbire szavazok.
  
  New Orleans Port Klub
  
  A Nagymező utca presszókkal, yuppiekkal, stricikkel és tartozékaikkal tarkított világából érkeztem a helyszínre, ahol is a Suefo fogadott, méghozzá egy gyerekhangon elszavalt Are You Experienceddel. Később még elhangzott a Hey Jude is, de ez persze nem jelenti azt, hogy a Suefo nosztalgia partik állandó vendége lenne. Arról van szó, hogy a zenéjüket jellemző jazz, funk, hip-hop alkotta triumvirátust igyekszik mindenfélével feldobni. Egyedül a húzós ütemek vannak állandóan jelen, amelyeket hol infantilis melódiák, hol zártosztály-közeli hangok egészítenek ki. Kár, hogy csak pár lézengő fogadta ezt a sajátos egyveleget.
  
  Utána érkezett Svédországból Sophie Rimheden, hogy előadja a beseduxenezett, skizofrén Kylie Minouge-hoz hasonlatos dalait. Táncosnőivel, igen érdekes ruházatával, fátyolos hangjával, és a kivetítő segítségével egy sajátos, északi tündérvilágot idézett meg. Könnyű volt azonban befogadni ezt a világot, dalainak szerkezete teljesen hagyományos volt, a zajminták, és a szolidan dübörgő, monoton, már-már eurodisco jellegű ritmusoknak köszönhetően nem lehetett nem figyelni a zenéjére.
  
  Ezen a fesztiválon mindeki egy kicsit különc volt, de Louie Austen még a többi fellépő közül is kilógott. Pont azzal volt unikumszerű, hogy dalaiban semmi újító szándék nincs, ez a korosodó gentleman egyszerűen semmit nem akar csak táncol(tat)ni és szórakoz(tat)ni. Teszi mindezt klisé-dús, a diszkó (h)őskorát idéző zenére, fehér lakcipőbe, és fehér öltönybe bújva. Talán akkor tudom a legjobban érzékeltetni művészetének banalitását, ha idézek az egyik dalából egy sort: Im a discodancer, and You are my sweet romancer. Nem egy mélyfilozófia, de arra pont elég, hogy Onkel Louie esetéről estére eljátssza Frank Sinatrát valami hotel bárjában, vagy valami bár színpadán. Számomra ő volt a nap utolsó fellépője, mert ekkor már kezdett bennem az egészségre már káros mennyiségű zene felhalmozódni, és még nem is sejtettem, mi vár rám a következő napokban

  2. nap,Trafó
  
  A második napot a Trafóban kezdtem a három sógor fellépésével. Elsőként a legnagyobb ismeretségnek örvendő Fennesz lépett színre, pontosabban úszott, lévén ezen előadása gyakorlatilag minden ízében a vizet és a tengert idézte, ezt láttuk a kivetítőn is. Akár gitárján akkordozott, akár laptopját gerjesztette, gyakorlatilag mindig a dihidrogénoxid fodrait juttatta eszünkbe, így disszonáns témái vagy csendes hullámok formájában, vagy viharként tombolva érkeztek. Van azonban a hullámoknak még egy tulajdonságuk, ami érvényes volt Fennesz előadására is, és bizony nem tett jót neki. A hullámok pontosan kiszámítható ritmusban jönnek a part felé. Fennesz zajai is így jöttek felénk, így kicsit rossz szájízzel, kicsit csalódva vártam a Radian fellépését
  
  Ami minden volt csak kiszámítható nem. A trió a következő felállásban lépett a színpadra: basszusgitár, dob, samplerek. Azonban gyakorlatilag három különböző témát játszottak egyszerre, így egy olyan kellemes káoszt produkáltak, hogy mindenki egyénileg kiválogathatta magának, hogy szerinte melyik hang tartozik a bőgőhöz, a dobhoz, és így tovább. Néha fordult csak elő, hogy valami minimál dallamot együtt csiholtak össze, azzal viszont egészen különleges hatást értek el, amit többnyire lelkes bólogatással fogadott a nagyérdemű, ahogy általában véve az egész produkciót. Ha a techno az ember kommunikációja a géppel, akkor a Radian nem más, mint a hangszerek kommunikációja a gépekkel.
  A Thilges3 is Ausztriából érkezett, és az aznapi, császári trafós felhozatalból ők szolgáltatták a legkönnyebben befogadható muzsikát, amelynek alapja az ambient volt, és ezt vitték el minden lehetséges irányba. Egymásból gerjesztett, pattogó ritmusaikat nagy átéléssel, meglehetősen sajátos mozgások közepette adták elő. Örömteli volt az is, hogy az idegtépés nem volt sem eszköze, sem célja zenéjüknek, így lelki-békémet helyreállíttatva mehettem át a Kultiplexbe.
  
  Kultiplex
  
  Érkezésemkor már Mesterházy pergetett, de mindezt csak aláfestő zenének fogta fel a közönség, hiszen már állt a terem közepén a holland Staalplaat Soundsystem kisautókkal teli bakelit-kiállítása. Sokan vélhetően gyerekkori nosztalgiától vezérelve ezeket nézegették, semmint Mesterházy egyébként igen szuggesztív basszusaira figyeltek volna. A sűrű lemezcseréknek köszönhetően elég változatos, ugyanakkor végig remekül pulzáló programot kaptunk, kár, hogy műsora háttérzenévé degradálódott, pedig jazzből, drum and bass féleségekből, ambientből gyúrt egyvelege megérdemelte volna.
  
  Mesterházy levonulása után elkezdetek körbe-körbe menni a kisautók a Staalplaat Soundsystem által elhelyezett lemezeken, és kezdetét vette a Yokomono megidézése. Érdekes japán zenével indult a program, ekkor még csak néhány autó rótta a köreit. Mire pár perc alatt beindult az összes jármű, már olyan kemény és határozott technot adtak le a parányi adóvevőknek, hogy páran még nézni is elfelejtették a nem mindennapi körversenyt, és inkább a ritmusok világában merültek el. Ekkor még azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mire is jó ez? Ugyanis muzikális szempontból semmi rendkívüli nem történt. De mikor elkezdtek lemerülni az autókba rakott elemek, és a két hollandus egymásra pakolta azokat a csúful belassult zajokat, kezdtem rájönni, hogy itt nem csak parasztvakítás folyik, mindenki megkaphatja a maga experimentális audio adagját is, ha bírja cérnával, hogy például a Hey Joe már vánszorogva mászott elő a hangfalakból.
  
  Kevin Blechdomnak előző nap kellett volna fellépnie a New Orleans Port Klubban, viszont valamiért a Kultiplexbe került ez az előadás. Hát mit mondjak, egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen mindenképpen szegényebb lennék e nélkül az élmény nélkül, de nem biztos, hogy minden követ megmozgatnék, hogy részese legyek újra. Először is: Kevin Blechdom nő. Mindössze azért választotta a Kevin nevet, mert rímelt korábbi társa Blevin nevére. Ez a kis játék csak eltörpül zenéjének debilitásán, amelyre lepelként borul az idiotizmus légmentesen záró burája. Laptopról, hadüzenet nélkül indítja el az agysejtek ellen irányuló bombáit, amelyet csak fokoz bendzsójátékával és hisztérikus énekével. Dallamvilága és mozgáskultúrája egy olyan tizenkét éves kislány kitöréseihez hasonlít, akinek lefejezték a babáját, a baj csak az, hogy Kevin Blechdomnak mikrofon van a szája előtt. Saját nótái sem éppen a zenei konformitás manifesztációi, de a vég Whitney Houston I will always love you dalának feldolgozásában érkezett. Eljátszotta, hogy nem jut eszébe a szöveg, így körülbelül tizenötször kezdte el. A dal közepén rejlő nagy sikolyt pedig legalább hússzor ismételte el, hörögve, károgva, sikítva, fetrengve. Nem túlzok: tényleg térdre estem a röhögéstől. Olyannyira betette nálam a kaput ez a produkció, hogy a rovar17 zajtömbjének első percei már csak a kegyelemdöfésként szolgáltak, és a további események befogadhatóságának érdekében inkább eltettem magam március 26-ára.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: