A francia krimi-vígjáték negatív figurájáról elnevezett zenekar immáron negyedik alkalommal teszi próbára a becses nagyérdemű zenei tűrőképességét. Ezen anyag egy dolgot nem válthat ki belőled, és ez pediglen a közöny. Ha nem hiszed, akkor tegyél vele egy próbát. Hidd el: ezt a cuccot imádni vagy gyűlölni fogod.
Már maga a felállás is felkeltheti az elvetemültebb rockmuzsikák híveinek figyelmét. Buzz Osborne gitáros nevét leginkább a Melvins kapcsán ismerheted, a négyhúrost büntető Trevor Dunn a Mr. Bungle és a Trevor Dunns Trio Convulsant formációval lopakodhatott be kedvenceid sorába, Dave Lombardo dobos a Slayer nevű Thrash Metal fogat ütőseként tett milliókat a stílus elkötelezett hívévé, míg Mike Pattonz a Faith No More, a Mr. Bungle valamint a Tomahawk zenekarokban elkövetett vokalizálása kergethette idegszálaidat extatikus állapotok felé (mellesleg az ő cége az Ipecac Recordings, melynek gondozásában megjelent ez a lemez).
Maga a mű 30 apró tételben nyújt feledhetetlen és egyben megrázó élményt. Teszi ezt röpke 43 perc alatt, de ez a majd háromnegyed óra megváltoztatja a zenéről eleddig alkotott elképzeléseidet. A zene -melyet egyetlen kibaszott skatulyába sem lehet belegyömöszkölni (és nem is kell)- dinamizmus terén minden határt áttör. Ha az anyag hallgatásakor olyan érzésed támad, mintha egy elmerozzant rajzfilm kellős közepébe csöppentél volna, akkor ugyanazt érzed, amit én éreztem, s mint azt utólag megtudtam, ez teljesen tudatos koncepció, és a legdurvább az, amilyen profi szinten működő koncepcióról beszélhetünk.
Kellően letisztult, ugyanakkor mégsem agyonsterilizált hangzással elővezetett zene, amelybe a lehető legideálisabb módon ágyazódnak bele a rajzfilmek világát megidéző hanghatások. Tom és Jerry egy raklapravaló amfetamin elfogyasztása közben sem lenne képes visszaadni ezt az intenzitást. Halk, akkordbontogatásos pillanatok, mely alatt gyermeksírdogálás, ezután egy igen feszes, Thrash Metal riffelés (Lombardo rules!), mely lassan átlopakodik egy rajzolt kísértetkastély Frankeinstein-szerű világába, a dramatikus kép egy félretett telefon szaggatott pittyegése és egyéb digitális zajok folyamában özönlik át egy újabb fenyegető hangorkánba, hogy egy atomsúlyzó newschool-riffelős szilveszteri trombitás gügyögésbe torkollhasson ja és ez fél percen belül történt. Órákig lehetne boncolgatni, hogy milyen részek vannak még, és mindez miért zseniális; legyen elég annyi, hogy zseniális. Aki azt állítja magáról, hogy zeneileg nyitott arc és ennek a hanganyagnak nem jár a végére, annak marad a másfél méter kötél, meg egy fix pont a környezetében és kezdődhet a legvégső fityegés. A többiek pedig nem halasztanak el egy ilyen élményt.
Olyan szintű váltások vannak, hogy azt még passzív hallgatóként is igen nehéz követni, mégis tökéletesen egységesen sodor magával ez a kellemes borzongást kiváltó hang-invázió. Lehengerlő precizitás és tökély a két kulcsfogalom a ritmusszekcióban, amelyet a kiforrott és fantáziadús riffelés méginkább elmélyít. Micsoda technikai felkészültség kell ahhoz, hogy egy ennyire széles palettán pásztázó csapatjáték ennyire egybekovácsolódjon. Vannak olyan részek, melyek bizonyos zenekarok tevékenységével párhuzamba állíthatók, és azt is valószínűnek tartom, hogy te is tudnál említeni néhányat a saját kedvencei közül a Suspended Animation kapcsán, de olyan párosítások, zenei ellenpontozások vannak, ami semmihez sem kapcsolható. Akárhányszor hallgatod meg ezt az anyagot, mindig felbukkan valami olyan, ami eddig nem tűnt fel, és most mégis iszonytató kontraszttal vésődik bele elmédbe.
Bevallom férfiasan, Mike Patton Faith No More-os tevékenységétől a hideg rázott, annak ellenére, hogy a maga nemében professzionálisnak volt mondható, de amit itt véghezvisz, azt első hallásra nem hittem el. Az ennyire elvetemült zenekaroknál igen sűrűn előforduló gyermekbetegség szokott lenni az erős túlvokalizálás. Hát itt ilyenről szó sincs. Tökéletesen eltalált énektémák, melyeknek nemcsak hangszálpróbáló mivolta, de hibátlan illeszkedése a kompozícióba minden bizonnyal lenyűgöz majd téged is.
El sem tudom képzelni, hogy miként lehet élőben egy ilyen kaliberű produkciót előadni, de ezt nekem egyszer az életben látnom kell. Ha belefülelsz ebbe a motyóba, akkor minden bizonnyal te magad is hasonlóképpen fogsz vélekedni. Egyetlen gyengéje az anyagnak, hogy nem lehet vele betelni. Ebből nincs elég, ezt elhiheted.
Az április napjait egyenként feldolgozva megelevenítő szerzemények igen rendhagyó tavaszról tesznek tanúbizonyságot. Persze ilyenkor kap életre szinte minden, na de ennyire? A borító egy Yoshimoto Nara nevű világhírű japán festőművész munkája, mely 30 oldalnyi illusztrációval fokozza eme 30 tételt, hogy minél színesebbé, így már audiovizuális élménnyé bővülhessen eme megörökített Április.
Ha eddig nem volt szerencséd megélni valamifajta nagyon tömény zenei szélsőség-elegyet Sludge-ból, Thrash Metal-ból, Grindcore-ból, überfeszes Crusty-Hc-ból és még sok más zenei összetevőből gyúrva, mindezt Cartoon-network színezetben szervírozva, akkor itt van a bazinagy lehetőség. Élj vele és rájössz, hogy e lemez nélkül nem lehet élni!